| Cikkek : Balkán,Háború,Érdekek 1999-ben |
Balkán,Háború,Érdekek 1999-ben
2006.04.12. 14:27
Böröcz József
Háború és történetírás
A történelem idõrõl-idõre meglódul. Ennek különös dokumentumát tartom a kezemben.
A három közép-európai éltanuló 1999 március idusára idõzített, sikeres beiratkozása után a NATO két hetet sem várt elsõ olyan háborúja megindításával, amelyet volt államszocialista ország ellen vívott. Amikor az ELTE Ruszisztikai Intézete pár héttel a bombázások kezdete után politikatörténészek és politológus részvételével konferenciát rendezett a balkáni helyzetrõl, már meglehetõsen nyilvánvaló volt, hogy a jugoszláv hadseregnek semmi esélye az ellene tíz kilométeres magasságból vívott háború megnyerésére. Ugyanakkor az is többé-kevésbé egyértelmû volt addigra, hogy a kapituláció elodázásával a jugoszláv államot markában tartó cinikus, nacionalista elit idõt kívánt s tudott nyerni ahhoz, hogy minél nagyobb kárt okozzon saját déli tartományában a koszovói albán lakosság ellen megfélemlítés és értelmetlen, differenciálatlan erõszak formájában vívott, gyáva polgárháborújával. A rekordidõ, alig egy hónap alatt elkészült könyv lezárásakor már igen serény volt a diplomáciai közvetítõforgalom Belgrád és különféle nyugat-európai nagyvárosok között, elõkészítendõ a nagyjából a könyv megjelenésével egy idõben, júniusban aláírt fegyverszünetet.
Most, amikor (1999. október végén) e könyvismertetést írom, olybá tûnik, Koszovó régen lekerült a nemzetközi politika színpadáról. Honolnak a régi és új békék, és folynak a régi és új háborúk. Ausztriában az Európai Unió csigalassúsággal araszoló “keleti kibõvítésének” puszta gondolata is karnyújtásnyi közelségbe hozta az újnácikat a kormányhatalomhoz, az Európai Unió Bizottsága pedig úgymond “tárgyalásokat” indított Kelet-Európa eddig esélytelenként kezelt országaival is az állítólagos “belépésük” körülményeirõl, ezzel tovább lassítva a már eddig is megalázóan lassú felvételi procedúrát a többiek – így az állítólagos “éllovas” – Magyarország számára. A “mûvelt nyugati” közvélemény rá se hederít az orosz hadsereg által Csecsenföldön elkövetett népirtásra, hacsak a jelenlegi magyar miniszterelnök azon ottawai nyilatkozatát nem tekintjük “mûvelt nyugati” reakciónak, melyben elmélázott azon, miért pont nukleáris fegyvereket ne tárolna szükség esetén Magyarország a területén.
Az 1999-es jugoszláv háborúval új szövetségesei rendkívül kínos helyzetbe hozták a jó három generáció óta sérült öntudatú, részleges szuverenitású, hathatós önvédelemre csak legkisebb szomszédaival szemben képes, honvédelmi szempontból gyengélkedõ – vagyis mindenkori stratégiai szövetségeseitõl igen erõs stratégiai függésben levõ – magyar államot. A déli szomszéd ellen közvetlen sértettség vagy érdek nélkül, kizárólag a nemzetközi rendszer önmozgásának következtében indított háborúban való részvétel abba a kellemes locsogásba is belerondított, amit értelmiségi elitünk folytat önmagával anélkül, hogy a mariahilferstraßei séta során szerezhetõ megfigyeléseken túl tudomást venne a Magyarország határain kívüli világ kollektív tapasztalatairól és tudásformáiról. A háború okozta sokk meglehetõs zavarodottságot váltott ki a magyar írástudókból. Volt itt minden, az új uralmi helyzet intézményszociológiai jellegzetességeit analógiás módon félreértõ, régi típusú talpnyalástól az elmekórtan-könyvek kórleírásainak megfelelõ tünetekig, a hatvanas évek eleji pártbrosúrák külpol-fejezeteibõl ismert szólamoknak a mai magyar nyelv sajátosságait tekintetbe nem vevõ recitációjától a vízumkiadási szempontból hasznos számokat tartalmazó telefonosfüzetek izgatott lapozgatásáig. A mannheimi értelemben vett értelmiségihez legméltóbb reakciók egyikét Krausz Tamás vezérletével az ELTE Ruszisztikai Intézete tanúsította, amikor konferenciát rendezett a balkáni helyzet történeti összefüggéseirõl, s az ott elhangzott elõadásokat könyv formájában napvilágra hozta.
A kötet puszta ténye jobb hír, fontosabb tett, mint a tartalma. A benne foglalt szövegek plasztikusan szemléltetik a konvencionális közép-európai politikatörténet-írás erényeit és hátrányait egyaránt. Ez az elemzésmód a leíró szövegek tény- és eseménygazdagságáért az elméleti kérdések elhallgatásával és elnagyolásával, valamint a szövegek jelenre vonatkoztatottságának önkényességével “fizet”.
Érdekes feladat volna e kötet alapján rekonstruálni a – szomszédunk elleni bombázások ötletét feltehetõleg legalábbis szkeptikusan kezelõ, vagyis értelemszerûen aligha a “keleti despotizmus” képzetét a jelenre oly bántó, vulgáris módon alkalmazó nyugati újságírói retorikát követõ – történészek és politológusok világképét atekintetben, mit árul el szövegük arról, szerzõjük hogyan gondolkodik a “fejlõdés”, a “megkésettség”, az “elmaradottság” vagy a “magasabb” és “alacsonyabb szintû társadalmi formák” fogalmának alkalmazhatóságáról a politikai rendszerek, uralkodási technikák vonatkozásában, konkrétan a Balkán politikatörténetében. Az én olvasatomban e kötetet egyfajta, kevéssé artikulált, álnaiv teleologikusság lengi át. Helyenként konkrét formában is tetten érhetõ ez a szemlélet, mint például az olyan mondatokban, hogy “[a]z elnyomott népek nemzeti öntudata inkább törzsi-nyelvi, mint mai értelemben vett nemzeti érzelem” (99. old.). Amikor eredeti keletkezési helyén, a gyarmati világban ez a fajta elmélkedési típus kialakult, legalább annyi elmondható volt róla, hogy egy valóban létezõ transzkontinentális uralmi rend, a gyarmati rendszer adekvát ideológiája volt. De ma? A Balkánról szólva? Magyarországon? Tényleg nem értené, aki így beszél, hogy rólunk is így beszélnek a Lajtától nyugatra, hogy mindennek mik a hatalmi összefüggései? Vagy érti, és épp azért mondja, örömmel találván olyasvalakit, akinek még nálunk is rosszabb a helyzete?
E modernizációs paradigma, e teleologikusság a mai magyar értelmiségi köznyelv egyik alapjellegzetessége, így itteni felbukkanása aligha meglepõ. Két szempont teszi mégis említésre méltóvá. Egyrészt az, hogy a teleologikus gondolkodás minden közeg közül a történészi szakmának állítja a legdurvább intellektuális korlátokat. (Ez persze nem akadályozza meg a történész-szakmát abban, hogy a teleologikus-modernizációs gondolkodás legfõbb bázisa legyen.) Másrészt pedig az, hogy a kötet apropója, a jugoszláv háború “nyugati” diszkurzusa maga is ebben a “világnézeti” keretben mozog. Ebbõl pedig az a különös következtetés látszik adódni, hogy a világ alapvetõ mozgásainak iránya és a különféle regionális történelmek hierarchizált értékelése tekintetében, úgy tûnik, nem áll fenn nézetkülönbség a magyar történész szerzõk és a ma világszerte hegemón nyugati “kultúrfölény-világkép” között. Szerény véleményem szerint legfõbb ideje volna elkezdenünk azon meditálni, miként lehetne átdolgozni a történetírásunk (és egyéb társadalomtudományaink) alapjául szolgáló, láthatatlan forgatókönyveket oly módon, hogy azok megszabaduljanak mai, álnaiv modernizációs szerkezeteiktõl. Ennek egyik fõkérdése minden bizonnyal a nálunk úgymond “fejletlenebb” régiók élményköréhez és történetéhez, így kitüntetett módon a Balkánhoz fûzõdõ fogalmi szokásaink átalakulása kell legyen.
Talán az óriási anyag és a korlátozott terjedelem közötti feszültség, talán az eredetileg élõszóban elmondott szöveg sebtében való publikálása idéz elõ némely durva leegyszerûsítéseket és pontatlanságokat, így például a nemzeti lét eltárgyiasítását (v.ö.: [a tizenkilencedik század legelején, az oszmán uralom elleni lázadás vonatkozásában] “[a]z elsõ lépést a szerbek tették meg” [15. old.], “a bolgárok azonban mindebbõl kimaradtak” [16. old.], arról nem is beszélve, hogy az oszmán birodalom uralmi apparátusát a magyar köznyelv pontatlanságát követve, ám történetírói szempontból mégis anakronizmussal “törökként” adresszálja: “a török kegyetlenkedések nagy európai visszhangot váltottak ki” [17. old.], másutt “a török rabság éveiben a szerb egyház szerepe mérhetetlenül megnövekedett” [27. old.], s “a bolgárok maradéka erõsen elszlávosodott a török uralom alatt” [99. old.] stb., [saját kiemeléseim]). Nehéz megállni, hogy el ne merengjen rajta az ember, vajon miért hasonlít e csúszkáló anakronizmusok és pontatlanságok szerkezete azon durva anakronizmusok és manipulált pontatlanságok szerkezetéhez, amelyek a Balkán-félsziget népei közötti interetnikus feszültségek nyelvi formáját képezik.
A szöveg értelemzavaró sajtóhibáktól sem mentes: feltehetõleg nem az osztrák, hanem az oszmán állam honosított meg sajátos birtokviszonyokat, amennyiben a föld a szultán tulajdona volt, amit “lovas katonai szolgálat fejében oda[adott] a szpáhiknak” (12.old.). Néhány súlyosabb stiláris baki is becsúszik, ilyen például: “az albán kérdés megoldásához összjugoszláv fellépésre volt szükség, de ennek valószínûsége a nacionalizmusok térnyerésével, az állam fokozatos széthullásával egyre valószínûtlenebbé vált” (34.old.).
A Balkán-félsziget politikatörténetének ezen áttekintésébõl az európai “harmadik világ” kétségbeejtõ helyzete körvonalazódik – anélkül, hogy erre az összefüggésre a kötet tanulmányai a legcsekélyebb utalást tennék. A szövegek pontosan elmondják, milyen köröket futott be a nemzet, a legitim uralom, a polgári szabadság, és a szabadkereskedelem “nyugati” eszméinek bûvöletében a világ e fûszeres illatú tájegysége. A múlt nem kísért, hanem ma is tart: a harc ma is a nemzet, a legitim uralom, a polgári szabadság és a szabadkereskedelem fogalmai körül zajlik. Mindez a részvét, a düh és a tehetetlenség érzését váltja ki az olvasóból, teljes joggal. Ugyanakkor nem inspirál új, szellemileg radikális gondolatok végiggondolására.
Két dolog kiáltó hiányához vezet mindez. Egyrészt ez a fajta érvelésmód nem alkalmas arra, hogy általa megmagyarázzuk a jelenlegi helyzetet, ha az valamely fontos összetevõ tekintetében különbözik a múlttól; másrészt arra sem alkalmas, hogy megfogalmazzuk általa, miért épp most tört ki a múlt, az etnikai erõszak és miért épp most került sor a “nyugati” beavatkozásra. Márpedig, megítélésem szerint, az idei balkáni háború mindkét szempontot felveti. Nevezetesen, élesen különbözik a helyzet minden korábbitól annyiban, hogy az idei balkáni háborút
• az “emberi jogok” diszkurzusának eddig példa nélküli alkalmazása, s ami még különösebb, a különféle, eddig meglehetõsen nemzetállam-ellenes nemzetközi emberi jogi szervezetek állam- és geopolitikai célú kooptációja legitimálta, méghozzá
• mindez a shoa szemantikai mintájának explicit, tudatos és cinikus alkalmazásával zajlott (a nyugati hatalmak hadba lépését motiváló fõ politikai állítás az volt, hogy “lényegét tekintve” a náci Németország hipermodernista népmegsemmisítõ gyakorlata ismétlõdik Koszovóban; a többszáz éves szerb-albán viszony mai állapotának eme ordítóan vulgáris túlegyszerûsítése annyira átlengte a háború egészét, hogy még a népirtási vád vádlottja, a szerb vezetés is magára vette e vád fõ pontjait, s ahelyett, hogy legalább a légitámadások megindulásakor barátságos gesztusokat tett volna az albán kisebbség iránt, a kitelepítések megindításával és az öncélú erõszak, az etnikai megaláztatás és zaklatás intenzívebbé tételével saját magatartása is fokozatosan hasonulni kezdett a hitleri etnopolitika lényeges elemeihez);
• mindez az ENSZ-alapokmány, a Helsinki egyezmény s számos egyéb nemzetközi jogi okmány explicit rendelkezéseinek megsértésével történt, vagyis a második világháború óta fennálló nemzetközi rend biztonságpolitikai alapjainak precedens útján történõ megváltoztatásának tekinthetõ,
• méghozzá olyan precedensnek, amely meglehetõsen alacsony szintre szállította le a kollektív bûnösség fogalmának kritériumát, aminek következtében
• minden korábbi háborús agressziónál nyilvánvalóbbá vált a világ közvéleménye elõtt e kritériumok érvényesítésének önkényessége.
A Balkán kisnemzeti történetírásában közhely a több évszázados “török iga” képzete. E könyv alapján az a kép alakul ki az olvasóban, hogy úgy tûnik, a magyar politikatörténészek szemében a “török” elem elhalványult, az iga viszont annál inkább megmaradt – még súlyosabb, még túldetermináltabb formában, mint eddig: ezúttal a történelem és a kisnemzeti mivolt hajtja igájába e közepesen szerencsétlen régió népeit.
A kötet megjelenése igen fontos gesztus. Korlátai részben a mai magyar szellemi élet általános korlátai, részben pedig a politikatörténetírás gyengeségei. Klasszikus nem lesz, de hasznos segédanyag igen: szemináriumi olvasmányként melegen ajánlom a mai balkáni politika történeti aspektusait feltérképezni szándékozó egyetemi-fõiskolai kurzusok oktatóinak szíves figyelmébe.
Krausz Tamás (szerk.): A Balkán-háborúk és a nagyhatalmak. Rigómezõtõl Koszovóig. Történeti-politológiai elõadások. Politikatörténeti füzetek XIII. Budapest: Napvilág kiadó, dátum nélkül (1999).
Commentary 13, April 1, 1999
Bombatámadás?
Immanuel Wallerstein
Amikor fiatal voltam, sokszor láttam egy háborús filmet, amelyben egy hõsies amerikai pilóta ellenséges terület fölé repült, és elkiáltotta: "bombatámadás!". Az ellenség megsemmisült és helyreállt a béke. A jó fiúk gyõztek. Clinton elnök amerikai és NATO pilótákat küldött egy pontosan ilyen küldetésre a jugoszláv állam és annak vezetõje ellen, akit Clinton Hitlerhez hasonlított.
Amikor egy háború kitör, és ez egy háború, három szint van, amelyen ítéletet mondhatunk róla: jogi, erkölcsi és politikai.
Jogi értelemben a bombatámadás agressziónak számít. A nemzetközi jog szempontjából teljes mértékben igazolhatatlan. A jugoszláv állam semmit sem tett a saját határain kívül. Ami pedig a határain belül történt, az egy alacsony intenzitású polgárháború, amelybe az Egyesült Államok és más nagyhatalmak közvetítõként befurakodtak. A közvetítés azt jelentette, hogy mindkét félhez ultimátumot intéztek, amely tartalmazta, hogy milyen feltételek szerint kell fegyverszünetet kötniük, s a feltételek teljesítését külsõ katonai erõ garantálta volna. Elõször mindkét fél elutasította ezt, ami az Egyesült Államokat felettébb idegessé tette. Megmagyarázták a koszovóiaknak, hogy addig nem bombázhatják a szerbeket, amíg a koszovóiak nem fogadják el a fegyverszüneti feltételeket. A koszovóiak elfogadták ezeket, így az USA/NATO-erõk bombáznak.
A nemzeti szuverenitás nem sokat jelent a hatalmi politika valóságos világában. Az USA nem az elsõ és valószínûleg nem is az utolsó állam, amely megsérti egy kisebb ország szuverenitását. De nevezzük nevén a dolgokat! Ez agresszió, és a nemzetközi jog szerint törvénytelen.
A jogi helyzet semmit sem mond nekünk az erkölcsi helyzetrõl. Az USA/NATO erõk azzal igazolták lépéseiket, hogy a jugoszláv állam alapvetõ emberi jogokat sértett meg, és nekik erkölcsi kötelességük beavatkozni (azaz figyelmen kívül hagyni a jogi korlátokat). Ezért beszélnünk kell arról, hogy erkölcsi szempontból mi helyes és helytelen.
Személy szerint semmi kétségem afelõl, hogy a jugoszláv állam bûnös a Koszovóban elkövetett atrocitások miatt, mint ahogy korábban is az volt - közvetlenül vagy közvetítõkön keresztül - Bosznia-Hercegovinában. Abban is biztos vagyok azonban, hogy ebben az esetben a Koszovói Felszabadítási Hadsereg, korábban pedig a horvátok és a bosnyákok szintén hasonló bûnöket követtek el. És én nem fogom kiszámolni, hogy ki követett el több atrocitást a másiknál. A polgárháborúk a legrosszabb vonásokat hozzák elõ a népekbõl, és e tekintetben az utóbbi öt év balkáni háborúi sem rendhagyók. A beavatkozás erkölcsi alapját azonban mindenképpen meggyengíti, ha a morális vétségek nem egyoldalúak.
Mi több, ha a Koszovóban mutatott szerb magatartás elítélendõ, úgy mindazok az erkölcsi hatóságok, amelyek az erkölcsi törvény végrehajtását magukra veszik, magyarázattal tartoznak azért, mert nem mutattak hasonló beavatkozási hajlamot Sierra Leone vagy Libéria, Észak-Írország, a Pinochet alatti Chile, a Sukarno alatti Indonézia, Csecsenföld, illetõleg Baszkföld esetében. Semmi kétség, minden eset más, mint a többi, és eltérõ nagyságrendûek is, de mindegyik polgárháborús helyzet volt, atrocitásokkal. És ha komolyan vesszük az erkölcsi kényszerítõ erõket, akkor a legkevesebb, amire rá kell kérdeznünk, az általuk tanúsított inkonzisztencia és érdektelenség.
Végül visszajutunk a politikai elemzéshez. Ki, mit tett, milyen okból, és mennyivel járulnak hozzá az egyes lépések a viták érdemi megoldásához? Kezdjük a konfliktus helyi szereplõivel! A földrajzilag és etnikailag összefonódó és átfedõ balkáni zónákban, valószínûleg az egykori Jugoszláv Szövetségi Köztársaság volt az az optimális struktúra, amely nemcsak a belsõ békét, de a maximális gazdasági növekedést is biztosította. Ennek szétesése azonban nem volt szükségszerû. Ennek a folyamatnak volt néhány döntõ pillanata. Az egyik ilyen volt 1987, amikor Milosevics úgy döntött, hogy politikai jövõjét a szerb nacionalizmusra fogja építeni a jugoszláv nacionalizmus/kommunizmus helyett, és két év alatt elérte a koszovói autonómia megszüntetését. Ez adott ürügyet és talán kiváltó okot a kiszakadás hullámaihoz: Szlovénia majd Horvátország esetében, azután Bosznia-Hercegovinában, majd a horvátországi és boszniai szerbek esetében, végül pedig Koszovóban. Semmi kétség: ebben a Balkánon kívüli erõk is szerepet játszottak, különösen Németország, amely legalábbis támogatta a horvát függetlenség gondolatát.
Milosevics kezdeti tevékenysége súlyos, hosszú távú politikai hiba volt. Ma egy olyan kellemetlen, erõszakos konfliktusban találjuk magunkat, amelyben mindenki fél, paranoiás és nem hajlandó fontolóra venni semmiféle valóságos politikai kompromisszumot sem. A krízis nem is fog hamar befejezõdni. Az észak-írországi háború több mint húsz éven át folyt, mielõtt bármilyen megoldási lehetõség szóba jött volna. Az izraeli-palesztin háború még hosszabb ideje tart. Néha egy polgárháborúnak egyszerûen ki kell merítenie magát ahhoz, hogy bármelyik fél racionálisan kezdjen gondolkodni.
De mit mondhatunk az USA politikájáról? Miért választotta ki az USA kormánya ezt a polgárháborút az aktív beavatkozásra? Az öbölháború esetében a racionális motívumot az olaj fontossága jelentette, valamint egy megtámadott szuverén állam, Kuvait védelme. Gazdasági értelemben azonban a balkáni zóna marginális. Azt sem lehet állítani, hogy ebben a régióban közvetlen geopolitikai érdekeltségek léteznének: nincs szó például egy terület, egy politika megtámogatásáról, amit egy másik nagyhatalom nem tud elviselni. Ez volt a logikája, vagy legalábbis egyik oka az USA Dél-Koreának nyújtott támogatásának. Észak-Korea mögött - érvelt az USA - Kína és a Szovjetunió áll. Ez a hidegháborús logika volt.
Jugoszláviában azonban nincs olaj, a kommunista világgal folytatott hidegháború pedig véget ért. De miért nem hagyja figyelmen kívül az itteni helyzetet az USA ugyanúgy, mint Kongó esetében (legalábbis manapság)? Hogy pontosak legyünk: az Egyesült Államok minden országgal "törõdik", de csak kevés ország belügyibe avatkozik be katonailag. A legutóbbi napokban egy furcsa érv hangzott el. Azt mondták, hogy az USA-nak azért kellett bombáznia a szerbeket, mert egyébként a NATO hitelessége csorbát szenvedett volna. Ez furcsa érv, mert körkörös logikát tartalmaz. Ha a NATO megfenyeget valakit, de utána másképp cselekszik, valóban csorbát szenved a szavahihetõsége. De nem kellett volna fenyegetõznie.
Lehet, hogy az USA számára éppen a NATO létezésének igazolása a politikai kérdés, hisz a NATO-nak már nincs nyilvánvaló szerepe most, amikor az orosz hadsereg annyira meggyengültnek mutatkozik. De mire kell egyáltalán a NATO az USA-nak? Két okról lehet beszélni. Az egyik az, hogy létezése igazolja a jelenlegi amerikai katonai kiadások és készültség szintjét, aminek a kormány számára gazdasági és belpolitikai elõnyei egyaránt vannak. A második ok az, hogy a NATO szükséges annak megakadályozásához, hogy a nyugat-európaiak túlságosan kicsússzanak az amerikai ellenõrzés alól, és fõként hogy a NATO-tól független, önálló katonai struktúrát hozzanak létre. A jugoszláv kaland mindkét okból ideálisnak tûnik.
De vajon mûködni fog-e? Ha a jugoszlávok kitartanak, és ez valószínûnek tûnik, a további katonai akció szárazföldi csapatok küldését is jelentheti. Vajon megengedhet magának az USA még egy Vietnamot? Aligha. És vajon tényleg folytatni fogják a nyugat-európaiak a játszmát? A NATO soraiban már most zúgolódás tapasztalható, pedig a háború még csak egy hete tart.
Mindannyian bozótharcossá váltunk. A jugoszlávokat bombázni fogják mindaddig, amíg rombolni lehet. A koszovóiakat el fogják ûzni otthonaikból. Sokan fognak meghalni. A szomszéd országok közvetlenül is belekeveredhetnek a fegyveres konfliktusba. Ha pedig a háború elhúzódik, belsõ társadalmi felfordulás támadhat az USA-ban és Nyugat-Európában. Lehet, hogy a "bombatámadás" több, mint bûn: hiba.
1999. április 1.
(Fordította: Andor László)
|
hid
Mindenkinek, aki elfogult,
írjuk ezt a levelet, mikor már 26 hidat lebombáztak, és lehet, hogy mire megkapjuk válaszát, lebombáztak még többet. Mi legfeljebb egyetlen hidat vagyunk képesek felépíteni, az önök segítségével, azt a hidat, amely összekötné önöket a legjelesebb jugoszláv írókkal. Írásaikat, véleményüket eljuttatnánk a jugoszláv közönséghez, és elküldenénk önöknek a legjobb jugoszláv szerzok írásait. Szívesen válaszolunk kérdéseikre és amennyire tolünk telik, tárgyilagos információkat küldenénk.
Azért érezzük feljogosítva magunkat arra, hogy az önök segítségét kérjük a hídépítéshez, mert már a válság kezdete óta mindvégig világosan állást foglaltunk a háború ellen, a polgári lakosság és a polgári értékrend elleni agresszióval szemben.
A Stubovi Kulture Kiadó munkatársai és szerzoi (David Albahari, Vladimir Arsenijevic, Dragan Velikic, Svetlana Velmar Jankovic, Dausan Kovacevic, Vida Ognjenovic, Rodoslav Petkovic, Ljubomir Simovic…) már a válság kezdetén felemelték a szavukat városok és hidak lerombolása ellen, kifejezték együttérzésüket más népekkel és saját népükkel, a muszlim, horvát és szerb menekültekkel, ahogy ma a Koszovóból eluzött albán menekültekkel. Most, amikor magunk is ki vagyunk téve a háborúnak és a kollektív megtorlásnak, amely elpusztít mindent, amit ember épített, és ami még fontosabb, minden értéket, amiben eddig hinni lehetett, most amikor a jugoszláv állampolgárok óvóhelyeken élnek elsötétített városokban, amikor minden egyes jugoszláv állampolgár potenciális „járulékos áldozat", nem adjuk fel igényünket a kultúrára, továbbra is nyitottak vagyunk az alapértékekre, azok kifejezodéseire, bárhonnan szólnak is hozzánk.
A politika bizonyára meg fogja találni a magyarázatot és a mentséget civilek megölésére, hidak lerombolására, menekült-karaván bombázására, olajfinomítók lerombolására, amely ökológiai katasztrófával fenyegeti a térséget.
Mi, akik nem vagyunk politikusok, nem találunk mentséget kormányunk politikájára, és most nem is a politikusok, hanem a polgárok szavait szeretnénk hallani mindarról, ami itt történik. A jugoszláviai háború legfobb áldozatai az egyszeru állampolgárok és javaik. A bombák gyerekeket ölnek, városokat tesznek tönkre, hidakat, vasutakat és utakat rombolnak le. Néhány éve több százezer ember tüntetett demokráciáért Belgrádban, Újvidéken, Kragujevacban, Nisben, Valjevoban, Kraljevoban és más városokban, összesen 64-ben. Erofeszítéseik jutalmaként ma a kollektív megtorlás áldozatai. Belgrád közvetlen szomszédságában feszik az egyik legveszélyeztetettebb város, Pancevo, ahol egy hatalmas petrokémiai üzemet bombáztak le, és amelyet napok óta füstfelho borít. Polgármestere, Srdan Mikovic nemrégiben megmutatta a Washington Post riporterének, a szerkényében orzött amerikai, angol, francia zászlókat, amelyekkel két éve mint a demokrácia szimbólumaival Pancevo utcáin tüntettek. Ez a demonstráció elozte meg az ellenzéki polgármester választási gyozelmét. Pancevot a Milosevic rezsimmel szemben tanusított sikeres ellenállásáért a legbrutálisabb formában büntették meg. Lakói tömegesen menekültek. Talán igazuk is van azoknak, akik cinikusan azt mondják, hogy a bombázás ugyanannyi napig fog tartani, ahányat az utcán töltöttünk az alapveto demokratikus jogokat követelve.
Kollektív büntetést ránk méro retorziója során a NATO nemzetközi konvenciók által betiltott fegyvereket alkalmaz, nemzetközi egyezményben védett objektumokat támad. Azok a hírek, hogy uránium tartalmú lövedéket is használnak, megerosítést nem nyertek ugyan, de megcáfolva sem lettek.
Jugoszlávia bombázásával a nyugati katonai szövetség nyugat-ellenes hangulatot kelt a jugoszláv közvéleményben, és lerombolja azt a szellemi bázist, amelyre a nyugat-európai országok épültek, és amelyre ennek az országnak is épülnie kellene. Mi, akik ki vagyunk téve ennek az embertelen háborúnak úgy érezzük, ez talán az utolsó pillanat, amikor még beszélni tudunk olyan témákról, mint kollektív megtorlás, járulékos áldozatok, ökológiai katasztrófa, etnikai tisztogatás, a modern háború etikája, a sajtószabadság felfüggesztése a háború alatt, a Dunai hajózás szüneteltetése, vagy bármi másról, amirol írnának nekünk. Írásuknak nagyon örülnénk, mert azt jelentené, hogy beszélgetni még akkor is tudunk, ha már sem hajózni, sem a vízen átkelni nem tudunk.
Válaszát várva reméljük, hogy segít nekünk legalább ezt a hidat felépíteni.
Predrag Markovic Stubovi Kulture bridge@stubovi.co.yu
A Stubovi Kulture Kiadó 1993-ban alakult. Szépirodalmi muvek publikálásával kezdte, majd esszékötetekkel és társadalomtudományi muvekkel bovült. A maihoz hasonló nehéz idokben, az ex-Jugoszláviában zajló háború és infláció, a nemzetközi szankciók és az értékrend elbizonytalanodása közepette folytatta munkáját, és maga köré gyujtötte a Jugoszláv szerzok javát, akiknek a könyvei fordításban több nyelven hozzáférhetoek. Az utóbbi hat évben a kulturális hídépítés jegyében a világirodalom jeles szerzoi közül kiadta többek között Konrád György, Esterházy Péter, Bohumil Hrabal, Anthony Burgess, Miguel de Unamo és George Perec könyveit. |
|
Fehér Szalag
Civil kezdeményezés a szolidaritásért, a békéért
A Fehér Szalag civil kezdeményezés elindítói mély megrendüléssel követik a Jugoszláviában zajló eseményeket, és a XX. századi civilizáció újabb csodjének tekintik mind a koszovói népirtást, mind pedig az ártatlan áldozatokat követelo bombázást.
1. Elviselhetetlen számunkra a népirtás bármilyen formája. Elítéljük a Milosevics-rezsim által régóta folytatott etnikai tisztogatást, s egyértelmu számunkra, hogy a kisebbség- és jogellenes tevékenységeket meg kell akadályozni. Hibának gondoljuk a balkáni helyzettel kapcsolatosan minden kérdés és rendezési kísérlet ellenség-teremto megoldását.
2. Mozgalmunkkal szeretnénk szolidaritásunkat kifejezni mindazokkal, akik a balkáni konfliktusok idején kénytelenek voltak elhagyni otthonukat, és ártatlanul szenvedik el az emberi jogok nevében indított háború embertelenségét. Méltatlannak tartjuk, hogy a nyugati nagyhatalmak, melyek az elmúlt tíz év folyamán következetesen hibás döntéseket hoztak a jugoszláviai válság kezelésében, azokat a szerbeket is büntetik akciójukkal, akik erre nem szolgáltak rá, a koszovói albánoknak pedig továbbra sem képesek védelmet nyújtani. Kezdeményezésünkkel szeretnénk a közvélemény részvétét azokra irányítani, akik az elmúlt évtizedben szembeszálltak a nemzeti mitológiáktól megszállott kormányzatokkal, így Jugoszlávia lakosságának több mint felére, mely semmilyen módon nem járult hozzá Milosevics és a radikális nacionalisták megválasztásához. Szeretnénk elérni, hogy a közmegvetés ne népeket és közösségeket sújtson, hanem azokat a hatalmakat, amelyek erre valóban rászolgáltak, s hogy az együttérzés terjedjen ki mindazokra az albánokra, szerbekre, romákra és más nemzetiséguekre, akik a jelenlegi helyzetben egyaránt hontalanná, vagy "bunössé" váltak. Szeretnénk megkérni minden jóérzésu polgárt arra, hogy az elvi együttérzésen túl tegyen meg minden tole telhetot a Jugoszláviából érkezo menekültek támogatására függetlenül attól, hogy milyen nemzetiséguek.
3. Szeretnénk, ha a konfliktuskezelés stratégiáiban is a szolidaritás érvényesülne. Szigorúan le kell vonni a koszovói válság rendezési kísérleteibol adódó tanulságokat, annak érdekében, hogy a békére irányuló erofeszítések ne tévesszenek célt. Ne legyen ez a "rendezési" minta követendo példa semmilyen hatalom számára!
Arra kérjük mindazokat, akik a fentiekkel egyetértenek és tenni kívánnak az értelmetlen eroszak ellen, hogy mától tuzzék ruhájukra a fehér szalagot, s ha tehetik, terjesszék ezt a felhívást fénymásolva vagy e-mail-en.
A fehér szalag a fényes gyász jele, jelképes üzenet a gondolkodni hajlandóknak. |
Jacques Rupnik
Európa balkáni tükörben
A 20. század úgy kezdôdött, hogy Szarajevóban kitört az elsô világháború. A 20. század végét nemcsak a berlini fal leomlása jelezte, hanem az is, hogy megint háború volt Szarajevóban. Bosznia és általában véve Kelet-Európa hidegháborút követô szétforgácsolódásából fakadó kockázatok közvetlenül cáfolták az „új világrendre" vonatkozó sokat idézett perspektívát. De ez arra is emlékeztetett, hogy Szarajevó 1994-ben nem ugyanaz volt, mint Szarajevó 1914-ben. Bosznia miatt senki nem robbantaná ki a harmadik világháborút. Ez a két aspektus tükrözôdött a Jugoszlávia felbomlására való nemzetközi reagálásban – oszcillált a beavatkozás és lokalizálás, elvhûség és realizmus között (utóbbit sokszor inkább cinizmusnak kellene nevezni), és implicite mindkettô a Balkánnal kapcsolatos század eleji metaforákra vagy sztereotípiákra támaszkodott, némelyek, mint Bismarck kancellár és számos tanítványa számára a Balkán „Európa lôporos hordója", amelyért „nem érdemes egy pomerániai szabadcsapat katonájának vásárra vinni a bôrét."
A nemzetközi reagálás sikerét vagy kudarcát is eltérôen ítélik meg a célok és a várakozások eltérô voltának megfelelôen. Ha az volt a legfontosabb, hogy lokalizáljanak egy irányíthatatlan helyi konfliktust, megakadályozzák átterjedését az egész Balkánra és azon is túl, hogy humanitárius segélyt nyújtsanak, és végül rákényszerítsenek egy megoldást a kimerült hadakozó felekre – akkor lehet egy viszonylag sikeres kármentô akcióról beszélni. Ha azonban nem kevesebbrôl volt szó, mint a hidegháború utáni európai rend formájáról, akkor inkább a kudarc volna a helyénvaló kifejezés (esetleg a viszonylagos kudarc, ha figyelembe vesszük a háború ideiglenes befejezôdését a daytoni megállapodás után): helyénvaló a nyugati demokráciák az irányú tevékenységére nézve, hogy realizálják meghirdetett külpolitikai elveiket, az olyan nemzetközi szervezetek szavahihetôségét tekintve, mint az EBESZ az Egyesült Nemzetek és az EU a biztonság fenntartásában, és végül az atlanti szövetség összetartását és kredibilitását tekintve. „Úgy kell-e megélnünk ezeknek a balkáni háborúknak a végét, hogy meg sem próbálunk belôlük legalább néhány tanulságot levonni, anélkül, hogy tudnánk, használtak-e vagy ártottak, hogy ha holnap újra kitörnének, és ez egyre csak így menne tovább?" – kérdezte 1914-ben a nemzetközi közös balkáni misszió elnöke, D’Estournelles de Constant, francia szenátor. Hozzátette, hogy a bizottsági jelentés ezt a címet is viselhette volna: „A megosztott Európa és demoralizáló intézkedései a Balkánon". Szavai annak idején nem túl sok olvasóhoz jutottak el; 1914-ben más Balkánnal szembeni kötelezettségek foglalták el az embereket. De a kérdés továbbra is fennáll, és ma is figyelmeztetôen idézhetô mindazoknak, akik a volt Jugoszláviában folyó háború kapcsán át akarják gondolni a konfliktus tanulságait és jelentôségét az új Európára nézve.
A Jugoszlávi felbomlása körüli háborúra való nemzetközi reagálások története kellôképpen dokumentálva van. Ebbôl nyugtalanító kép rajzolódik ki, amelynek jelentôsége túlmegy a balkáni tragédia határain Elôször is: ha fontos biztonsági kérdésekrôl van szó, nemigen lehet komolyan „nemzetközi közösségrôl" beszélni. Döntôek a nagyhatalmak, ezek érdekei és lehetôségei, vetélkedéseik és együttmûködési készségük. Kétségtelenül vannak nemzetközi fórumok vagy intézmények, és többek között Bosznia példája is azt mutatja, hogy humanitárius kérdésekben kialakul olyasmi, hogy nemzetközi közvélemény. Ez természetesen messzemenôen a nyugati médiák globális hatásának köszönhetô, de azt az illúziót vagy tévedést is kelti, mintha volna egy a nemzetek feletti szervezetekbe beágyazott „nemzetközi közösség", amely képes volna megoldásokat nyújtani vagy kikényszeríteni. Ennélfogva az e szervezeteket érô kritikát, amiért nem voltak képesek megakadályozni vagy lezárni egy katonai konfliktust, valójában az ôket alkotó államoknak kellene címezni (ezek mindenek elôtt az Egyesült Államok, Oroszország, Nagy Britannia, Franciaország és Németország).
Másodszor a „nemzetközi közösségnek" illetve az intézményeinek a tehetetlensége annál világosabbá vált, minél inkább egy sor egymással öszszefüggô nemzetközi testület próbálta kezelni a háborút a volt Jugoszláviában. Elsôként az EBESZ nyilatkozott az 1990 novemberi Párizsi Charta kibocsátása és a „Konfliktusmegelôzô Bizottság" megalakítása után, amely végsô soron semmit nem tudott megelôzni. Aztán a háború kitörésekor, 1991 júniusában az EU vonult fel közvetítôként, egy közös kül- és biztonságpolitika igényével, csakhogy rájöjjön, hogy ilyen nincs neki. 1992 elején az ENSZ-diplomácia vette át Cyrus Vance képviseletében a fegyverszüneti tárgyalások vezetését Szerbia és Horvátország között, csak hogy néhány hónapon belül, a Bosznia-Hercegovina-i békefenntartás során kiderüljön, hogy meddig terjednek az ENSZ határai. Végül 1994-95-ben a konfliktus befejezô szakaszában a NATO vette át USA vezetés alatt az irányítást, miután a boszniai válság nagyobb transzatlanti feszültséget váltott ki, beleértve az atlanti szövetség szavahihetôségének veszélyeztetését is.
Harmadszor Richard Holbroke Boszniáról azt mondta, hogy „ez a Nyugat legszörnyûbb kollektív katasztrófája az elmúlt 30 évben". Legalábbis komoly feszültségekhez vezetett az Egyesült Államok és európai szövetségesei között, amelyek lecsengtek ugyan, de egyáltalán nem tekinthetôk befejezettnek. Valóban meghökkentô az ellentét a konfliktus kirobbanásakor, 1991-ben kialakult helyzet és az 1995 novemberi daytoni eredmények között. 1991-ben az Egyesült Államok egyetértett az európaiakkal abban, hogy Jugoszláviát fenn kell tartani, és a legnagyobb örömmel engedték át nekik az elsôdleges felelôsséget ezért az európai konfliktusért. („Nekünk nincs kutyánk ebben a küzdelemben" – így fejezte ki magát Baker külügyminiszter.) 1995-ben a daytoni megegyezést széles körben, mindenekelôtt a Balkánon, úgy fogták fel, mint az amerikai fölény gyôzelmét, és az európaiak csillagának leáldozását. Ebben az összefüggésben kellene vizsgálnunk a balkáni válságra adott európai reagálásokat.
Európai nézôpontok avagy „Európa és demoralizáló intézkedései a Balkánon"
Az 1914-es Carnegie-misszió balkáni jelentésének újabb kiadásához 1994-ben írott elôszavában George Kennan úgy írta le a Balkánt, mint „a nem-európai civilizáció elôretolt bástyáját, amely mindmáig sokat megôrzött nem-európai jegyeibôl, köztük olyanokat is, amelyek ma még kevésbé egyeztethetôk össze a mai világgal, mint a 80 évvel ezelôttiek voltak az akkorival". A sokszor az évszázad harmadik balkáni háborújának nevezett események során elkövetett rémségek könnyen csábítanak történelmi analógiákra, de volt egy feltûnô kontraszt a jómódú demokráciák integrálódó Európája, ahonnan számûztek minden háborút, és a volt Jugoszlávia nacionalista konfliktusai között. Mégis ellen kellene állni intellektuális és politikai okokból a kísértésnek, hogy a Balkán-dilemmát Európától elkülönítve kezeljük. Mivel nem is olyan hoszszú idôvel ezelôtt Európa többi része is átélt hasonló szörnyûségeket, és végül is túljutott rajtuk, a legfontosabb különbséget Közép-Európa és a Balkán között ma nem lehet azzal magyarázni, hogy végsô soron a keleti és a nyugati kereszténység vagy a Habsburg és az oszmán birodalom örökségére utalunk. Ez azzal a ténnyel is öszszefügg, hogy amit ma a Balkánon „etnikai tisztogatásnak" hívnak, azt Közép-Európában a második világháború alatt és közvetlenül azt követôen már „végbevitték": a zsidó közösségek elpusztítását és a németek kitelepítését. Lehet, hogy a Balkán Európa perifériáján helyezkedik el, de régebbi és újabb sorsa nagyon is része Európa huszadik századi dilemmáinak.
Csak a korlátozott Európa-fogalom, amely azt az EU-val azonosítja, lehet az alapja annak, ha „Európát és a Balkánt" úgy kezeljük, mint eltérô egységeket, és felelevenítjük a d’Estournelles által a jelentésének javasolt címet: „Európa és demoralizáló intézkedései a Balkánon". De ez az elgondolás még így is kétes értékû. Amikor a második világháború után kialakították az európai integráció tervét, ez két egymást kiegészítô elvre épült, amelyek közelmúltbeli traumákat voltak hivatva leküzdeni: ez pedig a hódító háborúnak és az „etnikai tisztogatás" ideológiájának elutasítása volt. Amikor aztán Jacques Poos Luxemburgból az Európai Közösség képviseletében az akkor éppen a háború küszöbén álló Jugoszláviába érkezett, és azóta elhíresült nyilatkozatát tette, „Elérkezett Európa órája", e mögött hallgatólagosan az a feltételezés húzódott meg, hogy az Európai Közösség most, a hidegháború után azért fog fellépni, hogy ezeknek az elveknek érvényt szerezzen a kontinensen. A következô hónapokban és években tehetetlennek bizonyult a második világháború óta legborzalmasabb mészárlással és a népesség elûzésével szemben. Arra sem volt képes, hogy megálljt parancsoljon a nemzetközileg elismert államokkal szembeni agressziónak. Úgy lehetne érvelni, hogy az EU toleranciája azzal szemben, ha erôszakot alkalmaznak vitás kérdések megoldására, valamint hogy hallgatólagosan elfogadta, hogy az etnikum legyen új európai államok alakulásának szervezô elve, messzemenôen hozzájárult politikai hitele eróziójához mind az unión belül, mind a közép-európai és balkáni posztkommunista országokban, amelyek kezdték egyre inkább a NATO-ban látni az egyetlen döntô erôt.
Európa reagálása az egész konfliktus alatt túlságosan gyenge és túlságosan megkésett volt. Elôször próbálta fenntartani Jugoszláviát, de az utolsó pillanatig csupán politikai figyelmeztetésekre és a gazdasági elônyök csáberejére hagyatkozott. 1991 májusában Jacques Delors, az EU közös bizottság akkori elnöke Jugoszláviába utazott, hogy Ante Markovic akkori miniszterelnök egy „jugoszláv Maastrichtról" szóló, pénz- és vámunión alapuló tervét politikai és financiális támogatásáról biztosítsa, egy olyan pillanatban, amikor a legfôbb szereplôk – az ellentétes nacionalista elképzelésektôl vezettetve – már háborúra készültek: az érdekek racionális nyelve nemigen hatott azokra a politikai elitekre, amelyek az etno-nacionalista konfliktus logikája szerint cselekedtek. A koszovói háború idején az EU igyekezett egyforma távolságot tartani az úgynevezett „háborús felektôl", ami az egyetlen komoly hadsereggel rendelkezô félnek, nevezetesen Szerbiának kedvezett. A háború Boszniára való átterjedésekor az EU 1992-ben végre Milosevics Szerbiáját minôsítette agresszornak, de nem volt hajlandó döntô intézkedésekre, amelyek megállj-t parancsolhattak volna neki: a humanitárius segélynyújtás (mindenekelôtt az EU részérôl) a politika pótlására szolgált, a kéksisakosokkal mint a boszniai szerb nacionalisták kezére adott potenciális majd tényleges túszokkal. Az eredmény egy sor soha meg nem valósuló béketerv volt, amelyek Bosznia etnikai megosztásának mindenkori különbözô állomásait tükrözték. Ebben az értelemben lehet Daytont olyan „európai" tervezetként leírni, amelyet amerikai eszközökkel valósítottak meg.
Biztosan voltak enyhítô körülmények. Elôször is Jugoszlávia felbomlása idején egészen más dolgok álltak a napirend élén Európa számára: Németország újraegyesítése és a Szovjetunió szétesése érthetô módon döntô jelentôségû volt a kontinens további stabilitására nézve. A Németország és Lengyelország közötti Odera-Neisse határ elismerése fontosabb volt, mint a jugoszláv tagköztársaságok közötti határok státusza. És úgy érezték, az utóbbiakkal kapcsolatban jobb, ha nem tesznek semmi olyat, ami precedenst jelenthetne, és nehezítené Gorbacsov és a Szovjetunió helyzetét. Ugyanilyen fontos volt, hogy az Európai Közösség, ahogy 1991-ben még hívták, nem rendelkezett sem legális mandátummal, sem bevethetô katonai erôvel, hogy valóban cselekedhessen. Az ún. „közös kül- és biztonságpolitika" csak egy volt az akkoriban kialkudott és 1991 decemberében megkötött maastrichti egyezmény céljai közül. Valójában a jugoszláv háború döntô elsô hat hónapját (ami Szlovénia és Horvátország elismeréséhez vezetett) a maastrichti egyezményrôl folytatott tárgyalások foglalták el. Ebbôl adódott a két témakör hallgatólagos összekapcsolódása. Nagy Britannia túltette magát a Horvátország elismerésével szembeni fenntartásain (ha a beavatkozással szembeni fenntartásain nem is), mivel partnerei tudomásul vették, hogy nem hajlandó a szociális charta elfogadására. Franciaország is azért engedett a német nyomásnak, hogy ne kockáztassa Maastricht intézményes kereteit és az európai valutaunióval kapcsolatos terveit. Végül az intézményes akadályok nehézségein túl a cselekvésképtelenség az EU egyes tagországainak eltérô politikájából is adódott. Ebbôl a szempontból azt lehetne mondani, hogy az EU legnagyobb sikere éppen az volt, hogy ezeket a különbségeket képes volt ellenôrzés alatt tartani.
A közös politika hiánya végül is nem annyira intézményes probléma volt; inkább a közös politikai szándék hiányát tükrözte (az európai reagálást úgy jellemezték, hogy jóakarat akaraterô nélkül). De ennek az oka legalább annyira kereshetô a konfliktus lényegére vagy jelentôségére vonatkozó bizonyos közös elôfeltevésekben, és az ennek megfelelô reagálásban, mint a legfontosabb európai szereplôk eltérô felfogásában, affinitásaiban és érdekeiben az eljárás mikéntjét illetôen.
Nyugat-Európában a balkáni konfliktusnak kétféle magyarázata dominált, mindkettônek fontos politikai implikációi voltak. Az elsô archaikusnak vagy anakronisztikusnak látta a konfliktust: „ az ôsi ellenségeskedés feléledése", a második ezzel szemben úgy tekintette, mint a nemzetté válás egy megkésett folyamatának részét, mint elkerülhetetlen, bár sokszor kellemetlen szakaszt a „modernitásba" vezetô európai úton.
Az elsô tézis, amely nagy mértékben elterjedt a politikai elit és a média köreiben, a fridzsider-metaforát használta: A kommunizmus csupán befagyasztotta a nacionalista frusztrációkat és konfliktusokat, amelyek ennek bukása után most tökéletesen konzervált állapotban állnak elôttünk. Ennek a témának egy másik variációja a kuktafazék metaforája, amint leemelték róla a szovjet fedôt, felszínre törhettek a hosszú ideig nyomás alatt tartott remények és ôsi ellenségeskedések. Ez vált a domináns értelmezéssé a médiában és a politikai diskurzusban Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban egyaránt. Clinton elnök 1993-as januári beiktatási beszédében egy „olyan nemzedékrôl" beszélt, „amely a hidegháború árnyékában nôtt fel, és egy olyan világban vesz magára új felelôsséget, amelyet a szabadság napvilága melegít, de amelyet továbbra is fenyegetnek a régi ellenségeskedések". Az angol miniszterelnök azt mondta az alsóházban 1993 júniusában, két évvel a háború kitörése után: „A legfontosabb egyedi mozzanat a boszniai történések mögött a Szovjetunió és ezzel a fegyelmezô erô összeomlása volt, amellyel ez kordában tartotta az ôsi ellenségeskedést a volt Jugoszláviában. Amint ez a fegyelmezô erô eltûnt, a régi ellenségeskedés újra felszínre került, és a fellángoló harcokban kezdjük tapasztalni a következményeit". A francia miniszterelnök, Mitterand is hivatkozott a volt Jugoszláviabeli háborúval kapcsolatos különbözô magyarázatokban „az ôsi etnikai szenvedélyekre" (passions ethniques ancestrials). A Balkán ilyen szemlélete mutatkozott meg azon a konferencián is, amelyet François Mitterand 1992 februárjában Párizsban rendezett, és ezt a címet választotta neki: „Európa és a törzsek". A médiák gyakran sietve beálltak ebbe az irányba, különösen Nobe, J. G. Reißmüller és V. Meier újságíróknak a tekintélyes Frankfurter Allgemeine Zeitung ban megjelent nagyhatású vezércikkeibôl ítélve.
A konfliktus ilyesféle olvasata több csapdának is ki van téve: Elôször is „Az ignorálás – beleegyezés" esete. Az újabb fejlemények láttán úgy tettek, mintha egy ôsi történelmi minta ismétlôdésérôl lett volna szó. Másodszor: Ha sikerül meggyôzni magunkat és másokat arról, hogy annak a feléledésével állunk szemben, amit eddig elfojtottak, tehát a viszálykodó balkáni népek vagy „törzsek" irracionális törekvéseivel, akkor már nem is kell foglalkoznunk a konfliktus politikai hátterével. A 20. században a nyugati vezetôk számára valóban felfoghatatlan volt, hogy a posztkommunista balkáni országokban akadnak olyan politikai erôk, amelyek nagyon is ésszerûnek tartják, hogy erôszakhoz folyamodjanak, országaikat háborúba sodorják, és nyíltan maguk ellen hangolják a „nemzetközi közösséget", hogy elérjenek bizonyos célokat, amilyen egy autoriter hatalmi rendszer, az elfoglalt területek és erôforrások feletti kontroll megtartása. Ebben a folyamatban a nacionalista elitek az ostromlottság mentalitását hívták életre, tudatos félreinformálással manipuláltak a félelmekkel, és a kormány által irányított média útján szították a gyûlöletet. Tehát nem az ôsi ellenségeskedés feléledésérôl volt szó, ami a háborúhoz vezetett, hanem maga a háború élesztette fel újra a régi gyûlöletet.
„Európa és a törzsek" – ez a képlet foglalja talán a legjobban össze az „ôsi ellenségeskedés" tézisének implikációit – a legjobb szándékkal szolgáltatta a konfliktus egyik önelégült félreértelmezését azzal, hogy szembeállította egymással a kontinens nyugati felén végbemenô integrációt és a keleti felén végbemenô „balkanizálódást". Míg Európa élen jár és egyre elôbbre jut egy nemezetek feletti, liberális, határok nélküli 21. századi jövôhöz vezetô úton, addig a balkáni országok visszahullanak az etnikai és territoriális határokért folyó múlt századias viszálykodásba. Ha a balkáni háborút mind történetileg (mint archaizmust, anakronizmust) mind földrajzilag (mint „törzseket" – értsd harmadik világ) ki lehet rekeszteni Európából, akkor nem is kell európai problémaként kezelnünk. A humanitárius segélyek és az izolálás tökéletesen elegendô.
A második tézis, amelyik dominált a Balkánnal kapcsolatos európai gondolkodásban, inkább a társadalomtudományokból, semmint a politikai elôítéletekbôl táplálkozik. A Jugoszlávia felbomlasztásáért folytatott háborút nem archaizmusnak tekinti, hanem a nemzetté válás szakaszaként a modernizálódás útján. Az „egy terület egy nép" eszméjét úgy fogják fel, mint a nemzetépítés nyugati modelljének melléktermékét, amit elkésve exportálnak Kelet-Európába. (ld. Gellner) Ebbôl a szempontból nézve Jugoszlávia, Csehszlovákia (vagy a Szovjetunió) nem volt egyéb, mint föderális átmeneti állapot birodalom és nemzetállam között. Elôfordulhat bizonyára – így szól az érvelés – hogy ez az átmenet zûrzavaros és erôszakos, úgyhogy a Balkán egyes részein az élet inkább az európai társadalom Hobbes-féle víziójához hasonlított, semmint a Jean Monnet-féléhez. De ezt úgy kell tekinteni, mint az állandóság és identitás, modernitás és regionális stabilitás szükséges árát. (És néhány protagonista sokszor így is tekinti.) Röviden, a kelet-európai nemzetállamok kialakulásának utolsó szakaszát éljük – mindazokét, amelyek lemaradtak a 19. századi vonatról, amely meghozta a német és az olasz egységet. A kommunizmus vége (a maga szovjet vagy jugoszláv „birodalmi" változatában) végsô soron egy olyan folyamatot zár le, amely a Habsburg- és az oszmán birodalom összeomlásával kezdôdött. Mindez persze sajátosan elegyíti Ernest Gellner nacionalizmus-elméleteinek egy elnagyolt olvasatát egy adag régi jó reálpolitikával. Az a gondolat, hogy az etnikailag homogén politikai egységek különösen jót tesznek a politikai stabilitásnak, nem új a Balkánon. Népszerû volt már az elsô világháború után is, amikor egy görög-török lakosságcserét sikerült a tárgyalásokon kifundálni. A menekültbizottság egy görög tagja annak idején azt írta: „A faji homogenitás, ami kialakul a balkáni lakosság újraelosztása nyomán, a béketényezôvé válik majd, és véget vet mindannak, ami a múltban egyre-másra súrlódásokhoz vezetett." A görög-török kapcsolatok mai szintje nem nyújt különösebben meggyôzô érvet ehhez a recepthez.
E mellett a tézis mellett sokan síkra szállnak ma is mind a régióbeli mind a nyugat-európai külpolitikai körökben. Ez a probléma – ha a „homogenitás" gondolatával szembeni elvi fenntartásokat egyszer figyelmen kívül hagyjuk – abban áll, hogy nemcsak a soknemzetiségû birodalmak utódállamainak többsége igyekezett megôrizni multinacionális struktúráit, de még Jugoszlávia utódállamainak többsége is. Az etnikai homogenitást a stabilitás forrásaként sôt kvázi a demokrácia elôfeltételeként védelmezni hallgatólagosan arra szólít fel, amit a Balkánról szóló 1914-es Carnegie-jelentés úgy ír le, mint „megsemmisítés, emigráció, asszimiláció" – annak precíz leírásaként, amit manapság „etnikai tisztogatásnak" hívnak. Ez különösen Boszniát és Macedóniát érinti, az egykori Jugoszláviából hátramaradt két multinacionális képzôdményt, amely aligha tûnhetne el békés módon egy Nagyszerbia, Nagyhorvátország vagy – miért is ne? – Nagyalbánia oltárán. Ez garantáltan azt jelenti, hogy ismét a határok és kisebbségek körüli konfliktusok karjaiba vetjük magunkat, amit Vladimir Gligorov, a macedón elnök fia ironikusan így formulázott meg: „Miért legyek én kisebbség a te államodban, ha te is lehetsz kisebbség az enyémben?
A Duna címû könyvében Claudio Magris a következôképpen érzékeltette a nemzetalkotás problémáját a Balkánon: „A macedón kérdést öszszefoglalóan így lehet leírni: Omeriç úr, ahogy a jugoszláv királyság idején nevezte magát, a második világháborús bolgár megszállás alatt Omerov lett, majd – amint Macedónia jugoszláv köztársasággá vált – Omerski. Eredeti neve, Omer, török volt." A régió stabilitása, Macedóniának a szomszédaihoz (Bulgáriához, Görögországhoz és különösen Szerbiához fûzôdô viszonya szempontjából rendkívül fontos, hogy olyan állam legyen, amelyben Omerski ott élhet Omerov, Omeric, Omer és – mindenekelôtt – Omerisha mellett, azaz az albánok mellett, akik több, mint egy negyedét teszik ki a macedón lakosságnak. Más szóval egy állam életképessége nem annyira a méretén múlik (Jacques Poos luxemburgi külügyminisztert hitetlenkedve fogadták, amikor 1991 júniusában Ljubljanában azt próbálta magyarázni, hogy Szlovénia túl kicsi ahhoz, hogy „életképes" államot alkosson), inkább a jellegén, hogy összefér-e a „nyílt társadalommal" és a regionális és európai integráció perspektívájával vagy sem.
A legfontosabb probléma nemzetállamok kiépítésénél a Balkánon, hogy a nyugati modellek átvételében az új államok a nemzet etnikai definiálására hajlanak (történelmi, nyelvi, vallási kritériumok alapján), ugyanakkor egy centralisztikus, „jakobinus" államfelfogásra. A logika egy bizonyos konzisztenciát kívánna meg: a nemzet etnikai definícióját legalábbis egy decentralizált vagy föderalisztikus államfelfogásnak kellene ellensúlyoznia. Másfelôl egy centralizált államfelfogásnak, megint csak a konzisztencia érdekében, átfogó állampolgári alapú nemzetfogalmat kellene felmutatnia. De az a tendencia, hogy egy etnikai („német") nemzetfogalmat kapcsolnak össze egy centralizált („francia") államfogalommal, biztos recept a katasztrófára.
Ôsi ellenségeskedés vagy etnikai homogenizálás anemzetálamképzôdés útja
A Nyugat-Európában a Jugoszlávia-konfliktus idején domináns két értelmezés – „az ôsi ellenségeskedés" és az etnikai homogenizálás mint a nemzetállam-képzôdés folyamatának része – közelebbrôl megnézve a nyugat-európai tapasztalatok ellentétes projekcióit alkották. Ezenkívül közös konzekvenciájuk volt a be nem avatkozás. Akár történelmi „regresszióként", akár a modern államisághoz vezetô út egyik szakaszaként fogták fel a konfliktust – a „legmegfelelôbb" reagálás a lokalizálás volt. És tudjuk, hogy ez mit jelentett Vukovárban, Szarajevóban és Szrebrenyicában.
Németországnak a Jugoszlávia szétbomlasztására való reagálását három fô tényezô alakította. A közvélemény és a média Horvátországot és Szlovéniát támogatta, azt a két köztársaságot, amelyik Németországhoz földrajzilag és kulturálisan is a legközelebb áll. (Horvátország a németek legkedveltebb nyaralóhelyei közé tartozott, és Németország volt a horvát vendégmunkások kedvenc célországa.) Az NSZK volt az egyetlen „nyugati" ország, amely közvetlenül részt vett a kelet-európai kommunizmusok kimúlásában. A berlini fal leomlása után a nemzetek önrendelkezésének elvére hivatkozva ripsz-ropsz végbevitte Németország újraegyesítését, és ezzel megváltoztatott egy nemzetközileg elismert határt. Milyen alapon vitathatta volna el ugyanezt a jogot Közép-Európa más posztkommunista nemzeteitôl?
Végül 1991 júliusától kezdve Németország a kiváló köztársaságok elismerését szorgalmazó erôk nyomásának engedett, azt feltételezve, hogy a háború delegitimizálása (azaz „polgárháborúból" – egy nemzetközileg elismert állam elleni támadó háborúvá való átminôsítése) a háború befejezését is siettetni fogja. A háború átterjedése Boszniára 1992 tavaszán ennek az ellenkezôjét bizonyította be, és Németországot visszatessékelte a tehetetlenség közös európai állásaiba. Mivel alkotmánya tiltja a katonai beavatkozásban való részvételt, Németország azóta nézôje csak egy olyan folyamatnak, amelynek Franciaország és Nagy-Britannia volt elsôsorban a hordozója.
Franciaország Szerbia melletti állítólagos elfogultsága tehetett ezek szerint mindenrôl? Nem sok kétely fér hozzá, hogy abban, ahogy Mitterand elnök és külügyminisztere, Roland Dumas akkoriban a hetvenes éveikben járó nemzedéke a konfliktust kezelte, volt egy adag történelmi pesszimizmus, „kételkedés a vádlott javára", Belgrád mint Jugoszlávia és Szerbia fôvárosa, egy második világháborús szövetséges javára. Ezzel szemben a horvát nacionalizmus és egy horvát állam megalakítása a harmincas-negyvenes évek negatív reminiszcenciáit idézte. Ebbôl eredt Mitterand tartózkodása attól, hogy erôszakot alkalmazzanak Szerbia ellen ( ne pas ajouter la guerre á la guerre). De talán még a történelem egy meghatározott irányú olvasatánál is erôsebben belesétáltak az akkori francia döntéshozók saját jakobinus politikai kultúrájuknak, a centralizált államiságban mint egy demokratikus közösség megmegfelelôbb keretében való hitnek a csapdájába. Ez nem igen segített egy széthulló soknemzetiségû kommunista föderáció bonyolultságainak m
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
