AZ ARGENTÍNAI FELKELÉSROL - 2001-2002

  "Hogy ez most hogyan folytatódjon? Mit tudom én! Mindazonáltal adtunk egy pofont a rohadékoknak, de még így is rengeteg maradt! Nem is tudom, komolyra fordítva a szót, ahogy a csütörtöki gyulésen
hangsúlyoztam, hogy ez egy társadalmi forradalom lenne-e. Ahhoz még sok hiányzik. Tudjuk, és mindig is azt mondtuk a [munkanélküliek] mozgalmának továbbképzési muhelyeiben, a jövovel foglalkozó
politikai vitákban, hogy milyen nagy szükség van a társadalmi változásra. Ahogy az egyik dalunk mondja: "Dobáljuk meg mindet szarral, és aki uralkodik, az a munkás lesz majd." Nem? De egy biztos,
hogy most az egész nép, munkások, munkanélküliek, mint mi, sokkal erosebbek vagyunk ehhez a társadalmi változáshoz. Úgy hiszem, ezt mi is és ok is tudjuk, a politikai és katonai vezetés, akik szép
nagy szarban vannak, és a gazdasági hatalom tulajdonosai, akik legalább még inkább aggódnak, mint elotte. Már beszéltünk elvtársainkkal, hogy semmilyen elvárásunk nincs az eljövendo kormánnyal
szemben, egyrészt azért, mert ahogy csökkenteni fogják az állami támogatásokat, úgy szintén biztosan fokozzák az elnyomást, másfelol, mert ez nem fog befejezodni."

1994-tol kezdve több államban (köztük a gazdasági csoda képviseloinek tartott mintaállamokban is) hatalmas méretu válságok alakultak ki: Japán, Dél-kelet Ázsia, Mexikó, Brazília, Törökország stb. A
válságokat csak milliárdos nagyságú IMF hitelekkel (segélyekkel) tudták kezelni, amelyek természetesen számunkra, proletárok számára durva megszorításokat jelentettek: áremeléseket, fizetéseink
értékének csökkenését, a szociális kiadások csökkentését, relatív és abszolút mértékben is több munkát. Eközben pedig ideológiai (TV-sorozatok, reklámok, választások stb.) és valóságos bombákkal
(még több rendor, még több háború) fokozták felettünk az ellenorzést.  A kapitalista terror fo célja, hogy elkerülje a világméretu proletárfelkelést, és bár a proletariátus számos lázadásban
mutatta meg hatalmas romboló erejét, a tokés rendnek mindezidáig sikerült elkerülnie a világforradalmat. A kapitalizmus totális válságát nem lehet elkerülni. Már nem egy próbálkozást tettek arra,
hogy a tokét megrendszabályozzák, és a gazdaságot tervszerusítsék (lásd keleti-blokk). A burzsujoknak újra és újra rá kell döbbenniük, hogy a tokét nem egyes tokések akarata irányítja, nem egy jó
nevu ideológus elméletei alapján programozzák, hanem saját törvényei. Ennek megfeleloen megbukott az állami jótékonykodásba vetett hit, a keleti-blokk államai és a jóléti államok gazdaságai
kénytelenek voltak elismerni, hogy a tokét, a vállalatokat nem lehet törvények általi béklyóba fogni. A tokés gazdaság e "szabad garázdálkodását" manapság divatos szóval neoliberalizmusnak hívják.
Itt meg kell jegyeznünk, hogy mikor ezt a szót halljuk, nem valami újonnan kitalált hatalmi rendszerre kell gondolnunk, amely ellen a kapitalista világon belül külön demokratikus harcot kellene
folytatni (ahogy azt az anti-globalista mozgalmak teszik). Fel kell ismernünk azt a tényt, hogy a kapitalizmus a demokrácia válságainak megoldása érdekében minden eszközt bevet, amelyek a
tulajdonon és kizsákmányoláson, tehát a nyomor fenntartásán alapulnak.

A gazdasági életben az erosebb mindent visz, a nagyobb profit a hatalmasabb cégeknek jut. De a profitért folyó verseny állandósítja a túltermelési válságokat, manapság már a minimális nagyságú
piacokért és a legkisebb mennyiségu nyersanyagért is háborúkat indítanak (pl. Jugoszlávia, Afganisztán). A cégek az állandó versenyhelyzet mellett a termelés racionalizálására (elbocsátások,
munkafokozás), fuzionálásokra is rákényszerülnek, és a társadalmi szakadék növekedésével egyértelmubbé válik az - általuk tagadott - osztálytársadalom léte. A kapitalista vonat a vesztébe rohan...
A hihetetlen méretu konszernek kialakulása miatt egész termelési egységek állnak le. Ez egyrészt azt a döbbenetes abszurditást hozza magával, hogy miközben árudömping van, a tokések sokkalta több
pénzt forgatnak meg a már nem létezo, vagy soha nem létezo árutermelés nevében, mint ami a valóságban ténylegesen létezik. "Szabad kezet kapott" a fiktív toke, a spekuláció. A bankok számláin, a
számítógépek adatain irdatlan mennyiségu elképzelt "pénz" van. Ez mindaddig észrevétlen marad, amíg a pénzt tulajdonosai nem követelik kézzelfoghatóan. Amikor ez megtörténik, akkor a kapitalizmus
pengeélen táncol. Nem lehet tudni, hogy egy ilyen bankválság mekkora horderovel bír, a legkisebbnek tartott esetek is a gazdasági folyamat vereségét jelenthetik. Ilyen jellegu válságot él meg a
kapitalizmus napjainkban is. A válság egyik gócpontja az elmúlt hetekben Argentínában volt. A tokés rend megtervezhetoségének koncepciója Argentínában a 70-es években hiúsult meg. A katonai
diktatúra alatt vezették be a neoliberális politikát. A termelést átsrukturálták, a vállalatokat privatizálták, melynek következtében a 80-as években hatalmas méretu lázadások zajlottak le az
ország területén. A lázadás féken tartására a Menem-kormány "külföldi" kölcsönöket vett igénybe, melyekbol viszonylag magas életszínvonalat tudott biztosítani a lakosság számára. Négy éve a
gazdasági hanyatlás megállíthatatlan az országban. Az adósságállomány tovább nott, a kormány és a bankok zárolták a lakosság folyószámláit (mintegy 46,5 milliárd dollárt). Rengeteg cég már korábban
csodbe ment, vagy akkor derült ki a csodbemenetele. A munkanélküliség 20% fölé nott, hivatalosan 20-37 millió proletár számított szegénynek, de a lakosság több mint felének havonta kevesebb, mint
60 dollárból kellet kijönnie. A szociális háló teljesen összeomlott, az állami alkalmazottak hónapok óta nem kaptak bért. A fizetések és a nyugdíjak csökkentek, miközben az árak nottek. Szemmel
láthatóvá vált a nyomor terjedése, amely már nemcsak a külvárosokat jellemezte. Az európai országok konzulátusai elott hosszú sorokban álltak az emberek. A decemberi események közvetlen kiváltó oka
a "corralito", a privát bankszámlák befagyasztása volt. De mint azt már fentebb kifejtettük, a valóságos ok maga a kapitalizmus, amely nem ebben az évben vált elviselhetetlenné...

2001-ben csúcsosodott ki a krízis és a harc. De már 2000 októberében a teherautósoforök általános sztrájkja következtében csökkentették a benzinárat. Természetesen, hogy ez a megmozdulás ne
terjedjen ki, vagy hogy ne váljon tudatosabbá, ezt az akciót még a CGT nevu szakszervezet és még a vállalkozók is "támogatták". 2001 áprilisától sztrájkokkal, útblokádokkal tiltakoztak az állami
légitársaság (Aerolinas) munkásai a vállalat privatizálása és az azt követo elbocsátások ellen. 2001 júliusa és szeptembere között több sztrájkra is sor került, sztrájkoltak a hivatalnokok, a
tanárok, a közszolgálatiak. A vasútnál az év folyamán többször is voltak megmozdulások, eloször márciusban, majd néhány nappal a felkelés elott, december 13-án is. A proletárok néhány helyen
tanácsi alapokon munkásautonómia létrehozásával próbálkoztak. Zanónban a kerámiagyár munkásai szeptember óta harcoltak 400 munkahely megtartásáért. Miután már hónapok óta nem kaptak fizetést, a
harcoló proletárok elfoglalták a gyárat és a rendori közbelépéssel való - valójában üres - fenyegetés ellenére is beindították a termelést. A legyártott termékeket eladták a gyárkapu elott.
December 2-án Zanón városában a kerámiaiparban dolgozó munkások által elfoglalt gyárban munkáskongresszus zajlott le, ahol elsosorban a "harcosabb" szakszervezetek (tehát a radikális burzsoázia
képviseloi) vettek részt, a SONEC (a kerámiaipari dolgozók szakszervezete), a MTD (a munkanélküliek szervezete), az UNTER és az ATEN (tanár szakszervezetek) stb... A kongresszuson elsosorban a
gazdasági válság során kialakult proletárelégedetlenség kifejezodéseirol tárgyaltak. Nem akarták tudomásul venni, hogy az események már kicsúsztak a kezükbol. A kongresszus ideje alatt Córdobában a
Luyz Fuerza cég munkásai tüntettek, Rio Negróban a tanárok vonultak utcára, Rio Tubióban a bányászok elfoglalták a bányákat, Neuquénban a zanóni kerámiagyár dolgozóinak részvételével a munkások
"munkásautonómiáért", a gyárak munkás kézben való megtartásáért harcoltak. A gyárfoglaló munkások szövetkeztek a piqueterókkal. Más városokban is voltak kísérletek a munkásellenorzésre. Rosarióban
a Tigre üzlethálózat munkásai 8 hónapon át tartották kezükben a cég üzletközpontját. Ez lett az itt lezajló ellenállás egyik központja. A munkások egy szövetkezeti alapon szervezett szupermarketet
akartak létrehozni, azért, hogy a régió kisbirtokosainak eladási helyet teremtsenek. Ezek a munkásellenorzési kísérletek arra mutatnak rá, hogy a proletárok nem akarnak kapitalizmust, és más
társadalmi berendezkedést próbálnak megalkotni. De azáltal, hogy nem a csereérték elpusztítására, hanem annak egy másfajta muködtetésére tettek kísérletet, akár a felkelés kerékkötoivé is
válhatnak. Mivel ne felejtsük el, a proletariátus csak úgy érheti el célját, ha a kapitalizmus lényegét, tehát a csereértéket pusztítja el. Tehát ebben az esetben a megtermelt javakat nem eladásra,
hanem a mozgalomnak, a proletároknak, tehát önmaguknak kellett volna adni, és elosztani a szükségletek szerint. Másrészrol ez nem pusztán az "o hibájuk". A proletármozgalom még nem annyira
kiterjedt és tudatos, hogy az egész társadalomra kiterjessze a csereérték elpusztítását, ebbol adódóan fennállnak a kapitalista viszonyok, amelyekhez alkalmazkodott. Mindehhez még hozzá kell tenni
a "radikális" szakszervezetek "jótékony" befolyását, amely inkább kiállt a munkásellenorzés gyakorlata, mint az eroszakos direkt akciók mellett. Az elmondottakhoz azt is hozzá kell tenni, hogy
minden effajta termelésbeindítási kísérlet csak utópia, és kiteljesedésével a kapitalizmus restaurációját képviseli. A proletárharc folytonosságot képez, tehát fejlodik, ebbol adódóan ezeket a
kísérleteket nem nevezhetjük ellenforradalminak (csak legfeljebb hibának) mindaddig, míg nem válnak ezek a proletármozgalom céljaivá, nem akarják a proletármozgalmat statikussá tenni, és idolegesen
eltéríteni attól a fejlodési folyamattól, amit valójában be kell járnia. December 11-én országos általános sztrájk volt, a proletárok lezárták a legfobb útvonalakat. Különbözo kisvárosokban
szupermarketeket szálltak meg és élelmiszerkiadásra kényszeríttették vagy kifosztották oket.

A decemberi felkelést nem látta elore senki. Már néhány héttel elotte elkezdodtek a tiltakozó akciók, az utcai blokádok, de ezek nem voltak egységesek, és a proletárcsoportok egymástól
elszigetelten harcoltak. Úgy látszott, hogy az elszigetelt harcokat könnyuszerrel le lehet szerelni. De a látszat csalt. A valóság az, hogy a forradalom a kapitalizmus mindennapjainak részese, a
proletárharc pedig történetének kezdete óta egységes folyamatot képez. A jelenlegi harcokban résztvevok magukat az 1969-es córdobai felkelésre emlékezve "córdobazó gyermekeinek" hívták, és a most
zajló felkelést a közelmúltban lezajlott proletárharcok csúcspontjának tartják. A mozgalom kezdetének az 1993 decemberében kitört a santiago del esteroi felkelést tartják. Ez egy északi tartomány
székhelye, ahonnan a felkelés átterjedt a szomszédos La Banda városára is. Az állítólagos ok: a tartományi közigazgatás 50%-kal csökkentette az állami alkalmazottak fizetését, és szüneteltette a
bérek kifizetését. A proletárok megrohamozták a kormány székhelyét és a Legfelsobb Bíróság épületét, majd kifosztották a párt- és szakszervezeti vezetok házait. A felkelésben résztvevo proletárok
hirtelen, improvizatív módon kialakult gyuléseken döntöttek a gyakorlati teendokrol, így alakítva ki önmaguk irányítását. Azok a szakszervezeti vezetok, akik eleinte részt vettek a tiltakozó
akciókban, visszavonultak, mihelyst egyértelmuvé vált a proletárok célja. A várost rövid ideig elfoglalták a proletárok. De három nap után lanyhult a harci ero, ezt a kormány kihasználta és
tárgyalásokat kényszeríttet ki, ahol megígérte, hogy a közalkalmazottaknak kifizetnek 500 pesót, a nyugdíjasoknak pedig 300-at. A munkanélküliekrol és a nyomornegyedek lakóiról nem esett szó, így
osztották meg a felkeloket. Miután helyre állt a "rend", választásokat írtak ki, ahol a proletárok már csak passzív ellenállásra voltak képesek: több mint 55%-uk bojkottálta a választásokat. "A
TÖRTÉNELEM LEGNAGYOBB ÁLLAMCSODJE" (CNN)
 
A kormány már december elején havi 1000 dollárra redukálta a folyószámlákról a pénzfelvételt. A válság elmélyülésétol, a peso leértékelodésétol való félelmében a lakosság megrohamozta a bankokat. A
De la Rúa kormány erre korlátozta a fizetéseket. A bankok számláinak befagyasztása nemcsak a folyószámla-tulajdonosokat érintette, hanem azokat is, akiknek nem volt számlájuk: a feketemunkáért járó
béreket ugyanis nem tudták így kifizetni, és a hivatalos keresetek csökkentése leállította az utcai kereskedést és a szolgáltatásokat.December 18-án megmozdultak a külvárosok, országszerte
éhséglázadások kezdodtek. December 19-én reggel a felkelés elérte Buenos Airest. A külvárosokban olyan hírek keltek szárnyra, hogy a szupermarketek élelmiszercsomagokat adnak ki. Az emberek
összegyultek a boltok elott és várakoztak. Mivel délig semmi nem történt, elkezdtek fosztogatni. Eloször csak élelmiszert vittek magukkal, aztán ami használható volt. A megtorlástól való félelem
ellenére is a fosztogatás valóságos ünneppé vált. Az élelmiszert vagy elosztották és együtt elfogyasztották vagy - sajnos - egymás közt elcserélték. Ez a kettosség jellemzo lett az egész
mozgalomra: egyrészt önszervezodo "szegénykonyhákat" állítottak fel, másrészt pedig egyelore fenntartották a csereértéket a cserekereskedelem által. Este 11 órakor De la Rúa elnök kihirdette a
rendkívüli állapotot. A kettonél több ember csoportosulását már zavargásnak vették. Közvetlenül ezután a proletárok az utcára özönlöttek. Míg a baloldaliak arról vitatkoztak, hogy nem veszélyes-e a
rendkívüli állapot alatt demonstrálni, már mindenütt hallani lehetett azt a zajt, ami ennek a felkelésnek a szimbólumává vált: a fedok csörömpölését, a "cacerolazót". Ezt a módszer még
Argentínában, Chilében, Uruguayban a 70-80-as években a katonai diktatúra ellenes mozgalom alkalmazta. Az egyik tüntetés a Plaza De Mayón a kormány székhelye elott zajlott le, de más városrészekben
is voltak tüntetések. Mintegy 4000 proletár elfoglalta Cavallo gazdasági miniszter házát, aki még ezen az éjszakán lemondott. Az éjszaka folyamán Argentína több nagyvárosában: Buenos Airesben,
Córdobában, Rosarióban, Rió Negroban, Santa Fében stb. proletárok százezrei megkezdik az általuk létrehozott javak visszavételét. Egyes leírások szerint a proletárok egy-egy bolt kifosztásakor
cukorka-esot dobáltak társaikra. Szétverték a bankokat, a közhivatalokat, kifosztották a boltokat, szupermarketeket. Lezárták az utcákat, barikádharcok alakultak ki. A tüntetések teljesen spontán
jöttek létre, semmilyen párt, szakszervezet, vagy egyéb szervezet nem szólította a proletárokat fel erre. A tüntetéseken rendszerint nok és fiatalok álltak legelöl. Egész családok mentek az utcára,
énekeltek, nevettek, táncoltak, ünnepeltek. A proletárok visszafoglalták az utcát. "Dugjátok fel a seggetekbe a rendkívüli állapotot!" hangzott fel igen gyakran a szlogen. Éjjel 1 óra körül a
rendorség az ünneplo tömeget könnygázzal próbálta feloszlatni. A tüntetok egy része ezek után a kongresszusi épület felé indult. Útközben bankokat, magán-nyugdíjpénztárakat és telefonfülkéket
romboltak le. Egy aktivista beszámolója: "Többen közülünk a HIJOS-hoz (Az Igazságért, az Identitásért, a Felejtéssel és a Hallgatással Szemben nevu emberjogi szervezet) ment, ahol gyulés volt.
Ugyanakkor egy másik gyulés is volt a FRENAPO-nál (Nemzeti Front a Szegénység Ellen), amely különbözo szakszervezetek szövetsége. Ez utóbbi a rendkívüli állapot ellen 24 órás sztrájk mellett
döntött, tüntetés és tömegmozdulások nélkül. Elmentünk a HIJOS-hoz, ahol a dolognak ugyancsak nem volt jobb látszatja. Arról vitatkoztak, hogy elinduljanak-e a Plaza de Mayóra vagy ne, a vélemények
nagyon különbözoek voltak. Amíg mi vitatkoztunk, addig mindenütt a fedok csörömpölését lehetett hallani. Kimentünk az utcára és a sarkon építettünk egy barikádot, azaz lezártuk az utcát, úgy, hogy
meggyújtottuk a szemetet és amit csak találtunk. Dobokat és fémrácsokat püföltünk. Ennek a helyzetnek a kiváltó oka De la Rúa beszéde volt, aki azt mondta: "Orizzék meg nyugalmukat, mindent rendbe
hozunk." Ezt már senki sem tudta elviselni. Mindenki spontán módon az utcára vonult, és a Plaza de Mayó felé kezdett futni, ahol a kormány székhelye van. Mi, akik már sok tüntetésen voltunk,
egyetértettünk abban, hogy még soha nem láttunk ilyesmit. Egyetlen politikai zászló sem volt látható. Voltak ott családok gyerekekkel, öregek és minden réteg képviseloi, akik fazekakon, üvegeken és
mindenfélén doboltak. Továbbmentünk, és minden utcasarkon további csoportokat láttunk, akik játszottak, táncoltak és énekeltek: "Seggfejek, dugjátok a seggetekbe a rendkívüli állapotot!",
"Takarodjatok!", "Most jön a karácsony, most jön a Szentséges Éj, ezen az éjszakán felgyújtjuk a Rosadat!" Amikor a térre érkeztünk, hihetetlen méretu tömeget találtunk ott. Húsz vagy negyvenezer
ember? Nehéz megsaccolni, de a tér kb. 300X400 méter nagy és a vele határos utcák is tömve voltak emberekkel. Minden városrészben az edénycsörömpölést lehetett hallani, és mindenki az utcákon volt.
Tovább énekeltek és egyre több ember csatlakozott, minden békés volt, míg a rendorség, amely a Casa Rosada (Kormányszékház) elott állt, el nem kezdett gázbombákat lövöldözni. A legtöbb ember még
sosem találkozott könnygázzal, még ha voltak is már tüntetésen. Gyerekek és öregek mind pánikfélelemben kezdtek el rohanni, és tudtuk, hogy ez az a szemét, amitol még futni is alig lehet, de sokan
feltették a kezüket, és azt kiáltották, hogy: "Ne rohanjatok!" Sok ember elindult a kongresszusi épület felé, amely tíz utcányira volt a Plaza de Mayótól. Sokan elmentek, mindenekelott az öregek és
a gyerekes családok, de sokan ott is maradtak a sarkokon és velünk kezdtek el barikádokat emelni, míg mások 20-30 méteres pálmákat és minden más éghetot gyújtottak fel. A rendorség egyre elorébb
nyomult, de az emberek rettenetesen dühösek voltak, mivel békésen tüntettek, és nem értették, mi végre a megtorlás. A rendorök tovább lövöldöztek gázbombákkal, és ekkor már mindenki köveket dobált
rájuk és a bankhivatalokra. Minden mellékutcában 10-15 motoros egység tunt fel, mindegyiken 2 rendor volt, az egyik vezetett, a másik gáz- vagy gumilövedékeket lövöldözött. Az emberek szanaszét
futottak, mások megpróbáltak barikádokat építeni, de összevisszaság uralkodott. Senki nem tudta, mi a teendo. Hirtelen feltunt egy tuzoltókocsi, amely a téren égo barikádokat akarta eloltani, de az
emberek láncot alkottak és elkezdték kovel dobálni a kocsit. Hihetetlen látni az osz asszonyokat, gyerekeket, férfiakat és noket egyszeru öltözékben, ahogy köveket dobálnak, és visszavonulásra
kényszerítik a jármuveket anélkül, hogy azok egyetlen tüzet is eloltottak volna. A kongresszusi épületnél minden folyt tovább, itt a megtorlás még durvább volt, közvetlenül az emberekre lottek
gumilövedékekkel, és a gáztól mozdulni se lehetett. Egy férfit az épület lépcsojén talált el egy lövedék, és ott meg is halt..." A megtorlás miatt felháborodva már másnap reggel újra 10 ezer
tünteto találkozott Buenos Aires központjában. Fiatalok kövekkel harcolnak a rendorség ellen azért, hogy a Plaza de Mayóra juthassanak. Mint minden csütörtök délután, összegyultek a Plaza de Mayó
anyái. A katonai diktatúra alatt, 1977 áprilisában találkoztak eloször az eltuntek anyái, hogy megtudják, mi lett gyermekeikkel. Azóta hétrol-hétre ezen a téren tüntetnek. December 20-án a rendorök
brutálisan rájuk támadtak, amely után újfent órákig tartó utcai harcokra került sor. Bankok ablakait törték be, a berendezés az utcán kötött ki, majd felgyújtották oket. Egyes hírforrások szerint a
Plaza de Mayó anyái a harcok következtében túlléptek emberjogi-reformista mozgalmuk keretein, és a direkt akciók egyik fo szervezoi lettek. De la Rúa elnök még aznap lemondott, majd helikopterrel
menekült el. Két rövid ideig kormányzó elnök után december 23-án Saá lett az új elnök. Megígérte, hogy 1 millió munkahelyet teremt, a külföldi adósságokat nem fizeti ki, és az alapbért 450 pesóra
emeli. De ez a kísérlet is zátonyra futott. Mindeközben a harcok enyhültek, de nem fejezodtek be, a hadsereget nem merték bevetni, mivel ott is lázadások voltak. A felkelés alatt 33-an haltak meg
(ebbol 24 halott Buenos Airesben). A proletárok harcoltak a rendorökkel és a perónista brigádokkal, nem egy proletár a boltosok fegyvereinek esett áldozatul. Egy alkalommal három fiatal a buenos
airesi Floresta városrészben egy benzinkútnál nézte a TV-t, ahol épp a kongresszusi épület megtámadását mutatták. A fiatalok örvendeztek, hogy két zsaru a tüntetok kezébe került, és összeverték
oket. Ekkor a benzinkút biztonsági ore, egy nyugdíjazott rendor, lelotte a három fiatalt, majd a hullák mellé tett egy kést, hogy támadásnak álcázza az esetet. Azért a bosszú sem maradt el. A
következo napon a proletárok megtámadták a helyi rendorséget és szétverték azt. A burzsujok nem fogták fel (nem is foghatják fel), hogy a felkelés totális, és a kapitalizmus lényegét, az általános
nyomort érinti. Ezért részmegoldásokkal próbálkoznak. December 28-án idealista (vagy számító) módon bejelentik, hogy a pesót nem fogják leértékelni. De a Legfelsobb Bíróság jogosnak ítélte a
folyószámlák befagyasztását, újabb okot adva a harcok folytatására és a még dühödtebb fellépésre. Ezen a napon hajnali 4 órakor a proletárok megrohamozták a parlamentet, a berendezést az utcára
hordták és meggyújtották. Visszavonulás közben több bankot, boltot vertek szét. Más városokban is hasonló jelentetekre került sor. Miközben a harcok folyamatosak voltak, a politikai életben is
zajlott az élet. December 30-án Saá lemondott. Január 1-én Duhalde, az idos perónista politikus lett az elnök (két héten belül az ötödik). Január 4-én ismertette gazdasági tervét, amely elsosorban
a pesó leértékelésérol és lebegtetésérol szólt. Ennek következtében - állítólag - óriási felvásárlási láz lett úrrá az embereken, az áruhiány állandósult. Duhalde retorikájában elovette a régi
peróni módszert, és a munkásosztály barátjának nevezve magát, szónoklataiban a korrupt politikusok, a multinacionális cégek, a bankok és az IMF ellen tett kirohanásokat. Január 12-13-án az új
gazdasági program sem indult éppen sikeresen Az árak szinte azonnal 30-40%-kal emelkedtek, a kormány továbbra sem oldotta fel a készpénzfelvételt maximáló rendeletet. Buenos Airesben a média
szerint enyhülo zavargások újra erore kaptak. Egy nappal késobb Duhalde az "anarchiát és az ország gazdasági ellehetetlenülését elkerülendo", nemzeti egységre szólította fel a lakosságot. Január
15-én 500 munkanélküli proletár szállta meg a központi piacot, mivel az árusok kérésükre kevés kaját adtak. Az újságok szerint a napokban lezajlott tüntetések már nem spontán módon, hanem
szervezett keretek között zajlottak le. A híradásokból pedig az is kiderül, hogy az állam ekkor már igyekszik kerülni az eroszakot a tüntetokkel szemben, mert az tovább radikalizálná a mozgalmat,
miközben a rendorség-katonaságnál is növekedhetne az ellenállás tüntetok gyilkolása ellen. Január 16-án Buenos Airesben a hivatalos "munkáspártok" békés tüntetést rendeztek. A menet Che Guevara
transzparensekkel, munkát követelve vonult fel. Ez ido alatt az innen 2000 km-re eso Jujuy városában az állami alkalmazottak tüntetése során újra eroszakos volt a reakció, a tüntetés során több
boltot és bankot vertek szét. A rendorök közelrol, tehetetlenül nézték az eseményeket. Hasonló esetek zajlottak le az egész országban. Január 18-án Buenos Airesben a Legfelsobb Bíróság elott
tüntettek, és a korrupcióval vádolt bírók lemondását követelték. Jujuy tartományban, ahol különösen eroszakosan léptek fel a proletárok, aktivizálódtak a vallási orültek is. Mozgalmat indítottak
el, amelyben a "szegénység elleni tiltakozásukat" maguk keresztre feszítésével fejezték ki. Január 24. "Egyes országok" gazdasági válságai mindig az egész kapitalizmust érintik. A tüntetések
átterjedtek Uruguayra, ahol a gazdasági megszorítások nevében a napokban csökkentették a béreket és emelték az adókat. Montevideóban 40 000-en tüntettek, Punta del Erte üdülovárosban a tüntetok
privatizációellenes jelszavakkal vonultak fel. A demonstrálókat nem engedték be a városközpontba, ahol a burzsujok nyaraltak. Január 26-án hajnalban Buenos Airesben újabb eroszakos tüntetések
voltak a városközpontban. Hat proletárt tartóztattak le. Napközben egy békés tüntetésre lottek a pánikban lévo rendorök. La Plataból, Córdobából, Mendózából, Rosarióból, La Pampaból, San Luísból,
Tucamán városból jelentettek harcokat. Sok helyütt a felkelok "Takarodjon el mind, egyetlen se maradjon!" - jelszavakkal vonultak fel. "Óriási erofeszítéseket kell tenni azért, hogy az emberek
békésen tüntethessenek, és az eroszakoskodók ne szennyezzék be a tüntetéseket." - Juan José Alvarez, a kormány egyik tagja. A tüntetések hivatalos szervezoi (szakszervezetek, baloldali csoportok)
ennek eleget is akartak tenni, ígéretet tettek arra, hogy a megmozdulások békések lesznek, és csupán kenyeret és munkát követelve vonulnak fel. Ezt az ígéretet nem tudták teljesíteni, és újabb
eroszakos megmozdulások zajlottak le, amelyek során mintegy hatvan proletárt tartóztattak le. Január 28-án Buenos Airesben - állítólag szakszervezeti rendezés keretei között - 8-10 000 munkanélküli
vonult fel. Ugyanekkor Washingtonban Ruckauf külügyminiszter az amerikai nemzetbiztonsági tanácsadóval tárgyalt.  Január 29-én az IMF kifejezte aggodalmát, és újabb 2,5 milliárdos hitelt szavazott
meg. Január 30. A proletárok blokád alá vették a parlamentet, és megakadályozták a képviselok távozását. Egy képviselot (Caviglia) a rendorök mentettek meg a lincseléstol. Február 1. Duhalde
bejelentette, hogy felszabadítják a lakosság bankbetétjeit, hogy visszaszerezze a lakosság bizalmát. A döntést a bankok éles ellenállása fogadta. A proletárok jelentos része már nem a pénzét
követelte, hanem a kapitalizmus elpusztítását. A zavargások folytatódtak. Duhalde kijelentette, hogy "Argentína az anarchia szélén áll". Február 21. A proletárok most már sokszor az elfogott
elvtársaik kiszabadításáért harcoltak, sok helyütt maguk rohanták meg a börtönöket. Buenos Airesben a Plaza de Mayón a rendorség és a tüntetok között újabb összecsapások zajlottak le. A további
eseményekrol nem sokat tudunk, de a harcok mindmáig folytatódnak.  Az argentínai eseményeket a média beállítása szerint egy hibás gazdasági koncepció okozta, miszerint az infláció megelozésének
érdekében a pesót rögzítették a dollárhoz 1: 1 arányban, és ez versenyképtelenné tette az argentin ipart, megbénította az exportot. Mindeközben a lakosságot viszonylag magas színvonalon tartották.
Az állami adósságok elérték a 140 milliárd dollárt. Ezt az adósságot nem tudták törleszteni, a kormány kiadáscsökkento intézkedéseket vettet be. A burzsoá ideológusok biztosítottak minket arról,
hogy mindez csak egyedi eset, az argentin válság Argentínában marad stb. Persze, mint mindig, a burzsoáziának most se kell egy szavát se elhinni. A kapitalizmus a termelés és a piaci lehetoségek
ellentmondása miatt örökös válságra van ítélve. És a mind nagyobb válságok elkerülhetetlenül a kapitalizmus bukásához vezetnek. Minden egyes helyi válság a kapitalizmus lényegébol adódik, és az
egész kapitalizmus létét fenyegeti. Ezért hangoztatják oly boszen, hogy nem is így van. A kapitalizmus válsága mindig minket, proletárokat érint a legmellbevágóbban. A mi bérünket csökkentik, a
miáltalunk vásárolt áruk árát növelik, a mi általunk végzett munka lesz egyre több és nyomasztóbb, majd minket rúgnak ki, minket küldenek háborúba, és mi halunk éhen. De a kapitalizmus mint
társadalmi válságállapot dialektikusan nem csak a nyomort termeli ki, hanem az ellene fellépok harcát is. A harc, amelyet a proletariátus vív, évszázadok óta mindenhol jelen van. Éppen ezért minden
burzsoá szemfényvesztés ellenére kijelentjük, hogy a kapitalizmus gazdasága és az ellene fellépo osztály egyaránt internacionalista! Mivel a burzsoázia a proletárok minden egyes támadását
közvetlenül állam- és rendszerellenes támadásnak kell, hogy vegye, nem elégedhet meg azzal, hogy csak a kapitalizmus válságának internacionalizmusát tagadja. Tagadnia kell osztályunk létét,
tagadnia kell az osztályharcot. Az osztályharc mindenhol jelen van, a rettegett forradalom beárnyékolja minden burzsuj napfényes életét. A proletariátus számára pedig ez az egyetlen lehetoség, hogy
emberi életet élhessen. És ezt a lehetoséget mindig meg is ragadja. A lehetoséget a proletariátus most helyileg Argentína területén ragadta meg (természetesen a világ számtalan helyén vannak ezzel
egy idoben harcok, lázadások, pl. Jordánia, India, Irán, Franciaország, Albánia stb.). Mint azt már fentebb kifejtettük, a burzsoázia tagad, és médiájának segítségével hamis beállításokkal traktál
minket:

1. Megpróbálta elhitetni, hogy Argentínában eddig csak perifériás jelenség volt a nyomor, az argentin lakosság nagy része a jómódú középréteghez tartozik, és ebbol adódóan a periférián élok és a
középréteg érdekei ellentétesek - (ez Magyarországon mint cigányellenesség jelenik meg) -, valamint, hogy a jelenlegi harcok pusztán ennek a középrétegnek az egzisztenciális harcai, tagadva, hogy
ez a középréteg csak a kis ideig és viszonylagos jómódban tartott munkásosztályt jelenti.
2. Megpróbálta elhitetni, hogy a hibás gazdaságpolitikát hülye politikusok találták ki, oket korrupt bírók védték meg; el akarván fedni azt a tényt, hogy nem egy személy az ellenségünk, hanem a
kapitalizmus és annak képviseloje, a burzsoázia. Ebbol adódóan hamis jelszavakkal ("Le a korrupt bírákkal, politikusokkal!") meg akar minket fosztani saját történelmi programunktól, a
kommunizmustól.
3. A forradalmi napokat iszonytató káoszként és értelmetlen vérfürdoként (torz holttestek számolásával) akarja beállítani.
4. Mondvacsinált "munkáspártjaival" ki akarja venni kezünkbol saját kezdeményezésünk lehetoségét.

De az argentínai események is megmutatták, hogy a burzsoázia sem képes mindig végrehajtani programját.

1. Azoknak az embereknek a harcához, akiknek még volt bankbetétjük ("középréteg"), azonnal csatlakoztak a külvárosok szegényei, és mint proletariátus egy osztályban egyesültek. Felismerték azt,
hogy nem a bankbetétekrol van szó, hanem az általános kapitalista nyomorról. Az osztály hihetetlen erovel kérdojelezte meg a magántulajdon szentségét és lépett fel mint közösségi ero.
2. "Hogy ez most hogyan folytatódjon? Mit tudom én! Mindazonáltal adtunk egy pofont a rohadékoknak, de még így is rengeteg maradt! Nem is tudom, komolyra fordítva a szót, ahogy a csütörtöki
gyulésen hangsúlyoztam, hogy ez egy társadalmi forradalom lenne-e. Ahhoz még sok hiányzik. Tudjuk, és mindig is azt mondtuk a [munkanélküliek] mozgalmának továbbképzési muhelyeiben, a jövovel
foglalkozó politikai vitákban, hogy milyen nagy szükség van a társadalmi változásra. Ahogy az egyik dalunk mondja: "Dobáljuk meg mindet szarral, és aki uralkodik, az a munkás lesz majd." Nem? De
egy biztos, hogy most az egész nép, munkások, munkanélküliek, mint mi, sokkal erosebbek vagyunk ehhez a társadalmi változáshoz. Úgy hiszem, ezt mi is és ok is tudjuk, a politikai és katonai
vezetés, akik szép nagy szarban vannak, és a gazdasági hatalom tulajdonosai, akik legalább még inkább aggódnak, mint elotte. Már beszéltünk elvtársainkkal, hogy semmilyen elvárásunk nincs az
eljövendo kormánnyal szemben, egyrészt azért, mert ahogy csökkenteni fogják az állami támogatásokat, úgy szintén biztosan fokozzák az elnyomást, másfelol, mert ez nem fog befejezodni.
A proletariátus alkalmazta a történelmi tapasztalatokat, és büszkén tuzte zászlajára a jelszót: "Mindenki takarodjon!", vagyis "Le a burzsoáziával!".
3. A proletariátus sohase fogja tudni visszaadni azt a számára értelmetlen szenvedést, amit a burzsoázia okozott neki. De nem is célja. A proletariátusnak csak egy célja lehet: elpusztítani a
rendszert, és ehhez eroszak kell, amelynek a forradalom ad értelmet. A forradalom napjainak bemocskolásával egy céljuk van, megfosztani minket az egyetlen örömünneptol, amit csakis a forradalom
napjaiban érezhetünk.
4. Az eddigi pontoknak mind megfeleltek az Argentínában zajló események, de ez a pont minden forradalom alfája és omegája. A tudatos szervezettség kérdése az a pont, amelyben eddig mindig sikerült
felülkerekednie a burzsoáziának.

Argentínában, mint eddig szinte mindig, a proletariátus spontán eroként lázadásba fogott; ez oly nagy energiával történt, hogy a lázadás kezdeti periódusában nem volt olyan hatalmi szféra, amely
szembe tudott volna ezzel szállni. Ezt az erot sztrájkok, tüntetések, fosztogatások, fegyveres harcok, gyár-, föld- és bányafoglalások százai fémjelezték. Egy arra utazó elvtársunk szerint
Észak-Argentínában mintegy 150 km-es sávban eluzték a burzsujokat és pribékjeiket (rendorség, perónista csapatok stb.) és proletár irányítás alá helyezve beindították a termelést. Az utazó beszámol
arról, hogy sohase járt ennyire forradalmi helyzet közelében. Argentína többi területén a spontán lázadás munkásbizottságokat hozott létre, amelyeket "Népi Gyuléseknek" hívtak... NÉPI
GYULÉSEK-ASAMBLEAS POPULARES
 
A proletárok mindenütt gyuléseket tartottak. Eloször az utcasarkokon: amikor a lázadók a tüntetésekrol hazafelé tartottak, még egyszer összegyultek, hogy megvitassák, hogyan tovább. Ezek után
felhívások hangzottak el, hogy az egyes városrészekben szervezzenek gyuléseket. A nagyvárosokban "Interbarriales" néven hetente tartottak gyuléseket, hogy koordinálják az egyes városrészek
gyuléseit. Ezeken a gyuléseken nem a "nagy politikáról" volt szó, hanem a "mindennapok életérol". Az egyik városrészben a proletártömegek mozgalma megakadályozott egy kényszerkilakoltatást, vagy
például javaslatokat tettek arra, hogyan lehet a bevásárlásokat közösen és olcsóbban megszervezni, az üzleteket árcsökkentésre kényszeríteni, vagy közösen kifosztani. Buenos Airesben január 13-án a
Centenarrio-parkban alakult meg az elso koordinációs gyulés. Az Interbarrialon mintegy ezer résztvevo volt, akik 25 városrészt képviseltek. A gyulésen részt vettek még a motoqerok és a tuzföldi
Renacerv gyár épp sztrájkoló proletárjainak képviseloi is. A vita órákig folyt. Mindenki beszélhetett, bárkit meghallgattak. Több cacerolazóról, tüntetésrol, illetve a Brukmanban elfoglalt gyár
sztrájkkasszájának növeléséért folytatott fesztiválon való részvételrol döntöttek. Azt javasolták, hogy ne a folyószámlák zárolása elleni harcot állítsák elotérbe, hanem más társadalmi harcokat.
Azóta a Centernarió-parkban minden vasárnap találkozót tartanak. A találkozók során kialakították követeléseiket:
- az IMF vonuljon ki az országból
- a bankokat és a kulcsfontosságú vállalatokat államosítsák
- a Legfelsobb Bíróságot hívják vissza MOTOQUEROS - Motoros futárok a mozgalom szolgálatában
 
Különös szerepük volt a motoqueroknak, akik eloször szervezetlenül, késobb koordinált eroként vetették bele magukat a felkelésbe. Vizet, citromot és köveket osztogattak. Ha a mentoket nem engedték
át a rendorök, akkor a motorosok rájuk támadtak (tudomásunk szerint legalább ketto rendor halála szárad a lelkükön) és ok vitték el a sérülteket a veszélyzónából. A buenos airesi motorok 80%-át
használják kifutói és szállítói munkára. Másfél évvel ezelott a futárok (motoros és bicikli szolgálat) megalapították saját szervezetüket, a "Simeca"-t, ez egyes anarchista csoportok szerint egy
autonóm szakszervezet, amely elhatárolódik a bürokratikus szakszervezetektol, nincsenek vezetoik és fizetett funkcionáriusaik. Székhelye a HIJOS (a szervezet néhány tagja a Simeca alapításában is
részt vett) egyik helyisége lett. 2001. december 19. A motoquerók gyulést tartottak, mivel 11 futárügynökségbol 10 nem fizette ki az utolsó havi béreket. Miután De la Rúa kihirdette a rendkívüli
állapotot, eloször csatlakoztak a "cacerolazo"-hoz, aztán elkezdtek a proletárok között térrol-térre motorozni. A következo reggelen a motoquerók ezrei indultak munkába, de az összetuzések és a
könnygáz miatt már nem juthattak el a megszokott helyükre. Így hát csatlakoztak egy-egy csoporthoz. Három 40-40 motorosból álló csoport a centrumban állandó mozgásban volt. Amikor megjöttek a hírek
az elso agyonlott motoqueróról, elkezdodött a koordinálás: felkeresték az ügynökségeik parkolóit és felszólították a többi futárt, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Így közel 100 motoros jött össze,
akik közösen rátámadtak a rendorökre, és egy ideig visszavonulásra kényszerítették oket. A motoros futároknak van tapasztalatuk a rendorök kikerülésében, és mobilitásuk miatt sok részletrol
tudhattak, mint pl. a civil rendorökrol, akik - a diktatúra idejéhez hasonlóan - letakart rendszámtáblájú autókból lottek a tömegre. A motorosok tudták, hogy hol vannak a rendorök, és elore
szóltak, hogy hol fog bekövetkezni a támadás, így lettek ok a mozgalom információs és futárszolgálata. December 28-án azoknál az eseményeknél, amelyek véget vetettek Saá elnökletének, a motoquerók
a proletár tömegek tetszésnyilvánítása közepette szervezett blokként léptek fel. Valódi erejüket még nem mutatták meg: "Elég sok közünk van a vállalatok pénzéhez, mi szállítjuk a papírokat és a
számlákat. Ha mi sztrájkolunk, az egész üzleti élet leáll. És dühösek vagyunk a halottak miatt." PIQUETEROS- az ország blokkolói
 
A munkanélküli proletárok a 90-es évek közepétol kezdtek el szervezodni. Piqueteróknak nevezték magukat, a "piquete" (sztrájkposzt) szó alapján. Mivel mint munkanélküliek nem tudtak üzemekben
sztrájkolni, sztrájkposztjaikat autópályákon, nagyobb utakon állították fel, blokkolva ezzel a forgalmat, és óriási profitkiesést okoztak. Az elso munkanélküliek által felállított útblokád 1996
júniusában Neuquén tartomány Cutral Có és Plaza Huincul helységeiben a "Cutralcazo" volt. A megmozdulást számos tiltakozó akció elozte meg, amely az állami olajvállalat, a YPF privatizálása ellen
irányult. Egy spanyol multinacionális vállalat, a Repsol vásárolta meg, és ennek elbocsátások, a környék kihalása lett a következménye. Az egykori munkások és az éppen munkanélküliek zárták le a
Ruta 22-es útvonalat. Visszaverték a rendoröket, és a burzsujok ezek után néhány követelést teljesítettek. A harcok alatt halt meg egy falusi lakos, Teresa Rodrígez. Ezek után o lett az ellenállás
szimbóluma, és természetesen (ki másét?) az o nevét viseli a legnagyobb munkanélküli szakszervezet. 1997-Ben Cultural Có-ban és más helyeken (pl. A Salta tartománybeli Tartagalban, Jujuyban, a
Córdoba tartománybeli Cruz del Ejeben stb. további felkelésekre került sor. Májusban és júniusban 6 hétre zárták le az utakat. Pénzügyi támogatást, élelmiszert, a víz- és áramszolgáltatás
visszaállítását követelték. Május végén a jujuy-i cukorgyár munkásai sztrájkoltak az elbocsátások ellen. A mozgalom olyan eros és kiterjedt volt, hogy eroszakkal már nem lehetett leverni, ezért a
Menem-kormány részben teljesítette a követeléseket, és egy munkahely-létesíto programot léptetett életbe. 1998-ban az észak-keleti Corrientes tartományban a közszolgálatban dolgozók sztrájkoltak.
A piqueterokkal közösen lezárták a Paraná folyó fölötti hidakat, amelyek Corrientest összekötik a szomszédos Chaco tartománnyal. De la Rúa újonnan alakult kormánya rálövetett a demonstrálókra, akik
közül tízen életüket vesztették. 1999 decemberében az ország legészakibb részén, Mosconi melletti Tartagalban és Gralban (Salta tartomány) heves felkelésre került sor. 2000 májusában egy tüntetésen
megöltek egy proletárt, ezután Moscconi lakói kiuzték a városból a rendorséget. Novemberben a piqueterók újra lezártak néhány utat több tartományban is, és állami munkahely-létesítési programot
követeltek. Ugyanakkor a szállítómunkások is sztrájkba kezdtek, mivel elbocsátásokat helyeztek kilátásba. Tartagalban a piqueterók és a teherautósoforök közös harci bizottságokat alkottak. Egy
tüntetés során megöltek egy Anibal Verón nevu munkást. A feldühödött proletárok nyilvános épületeket gyújtottak fel, megtámadták a rendorség épületét, lefegyverezték a rendorséget és menekülésre
kényszerítették oket. Újra és újra lezárták a Ruta 34-es foútvonalat. A két nagy szakszervezet levezetvén a proletárok dühét általános sztrájkra hívott fel, hogy többek között a tüntetok halála
miatt tiltakozzanak. Mosconiban 2001 júniusában került sor a következo felkelésre. Az építomunkások béremelésért sztrájkoltak, és az órabért 2,5 pesóra akarták emeltetni, a kollektív szerzodés
által meghatározott 0,9 pesó helyett. Ezzel egy idoben munkanélküli proletárok munkahelyeket követeltek, miután az elozo hónapokban az olajiparban kb. 100 helyen tudtak sztrájkokat kirobbantani. Az
útblokádok elleni megtorlás halottakat és sebesülteket követelt. A proletárok erre ismét eluzték a rendorséget a városból. A kormány azzal próbálta a proletárokat megfélemlíteni, hogy a piqueterók
több "vezetojét" bebörtönözte, ami persze csak további tüntetésekhez és blokádokhoz vezetett. Az 1993-as és az 1999-es októberi mozgalom között kb. 685 útlezárást számláltak meg. A fontos utak,
hidak vagy autópályák blokádjai során az egyik fo harci eszköznek az égo gumiabroncsokat használták. Habár a piqueterók elsosorban megszervezodött munkanélküliekbol álltak, az útblokád fegyvere
elterjedt a proletárok akciói során. 1997-ig az útblokádok 2/3-át elsosorban az iparban, szállításban, közszolgáltatásban, oktatásban és az egészségügyben dolgozó proletárok szervezték meg.
1999-tol már a kiskereskedok és az agrárproletárok is mind gyakrabban nyúltak ehhez a fegyverhez. Amennyiben ezek az útblokádok önmagukba zártak lettek volna, és csak addig álltak volna fenn, míg
az egyes szektorok követeléseit teljesítik, közel se lettek volna ennyire fontosak, számunkra pedig ennyire érdekesek. De az útblokádok nemcsak blokádok voltak, hanem a proletárok gyülekezohelyei,
információs és vitacentrumai, a szervezodések találkozóhelyei, és nem utolsósorban az eroszakosabb megmozdulások kiindulópontjai, bázisai. Gyakran a proletárok egész családjai napokra vagy hetekre
letelepedtek a barikádoknál, sátrakat verve fel, vagy deszkakunyhókat építettek, és "népkonyhákat" szerveztek. Ez természetesen azt feltételezte, hogy a burzsoázia rendje és annak pribékjei a
közelben sem voltak jelen. A blokádok mintegy negyede Buenos Airesben volt, és már az elso (1997) blokád, amelyet Florencio Varetában (külvárosi negyed) szerveztek meg, nagy állami pénzeket zsarolt
ki. Aztán a mozgalom kiterjedt, Buenos Airesben és körülötte egyre nagyobb proletárnegyedeket foglalt magába. Annak már hagyománya van, hogy egy mozgalom akciói eloször a tartományi fovárosokban
kezdodnek el, majd onnan haladva érik el az egyik legrobbanékonyabb területet, Buenos Airest. 2000 júniusában a La Matanza külvárosi negyedben 1500 proletár lezárta a Patagóniába vezeto buenos
airesi 3-as Nemzeti foútvonalat. A tüntetok munkahelyeket, élelmiszert és ingyenes orvosi ellátást követeltek. Élelmiszerraktárakat, bankokat támadtak meg, és a máshol sztrájkoló elvtársaikat
sztrájkposztok állításával és a tüntetéseken való részvétellel támogatták. Novemberben miután az elbocsátások folytatódtak, La Matanzában kiújultak a harcok. A 2001-es év a piqueterók számára az
országos szervezés éve volt. Július 24-én La Matanzában volt a helyi bázisok és egyéb munkanélküli szervezetek Elso Nemzeti Gyulése, amelyen több mint 2000 ember vett részt. Ezen olyan
proletárszervezetek, baloldali csoportok vettek részt, amelyek részesei a piquetero mozgalomnak. Meghívták még a CTA és CGT szakszervezetek elöljáróit is. A gyulés felállított egy akciótervet,
amely 3 hétre 50 városban szervezett útblokád-építést irányzott elo. De a mobilizálást nem lehetett elore tervezni, és tovább nott. Augusztus második hetében 300 helyen zártak le utakat, az
akcióban több mint 100 000 proletár vett részt. Szeptember 4-én tartották a II. Nemzeti Gyulést, ahol újabb akciótervrol döntöttek, egy 36 órás általános sztrájkról. A gyulésen a kormány
visszalépését, a megszorító intézkedések befejezését, a bérek, nyugdíjak és segélyek pontos és teljes kifizetését, a foglyok szabadon bocsátását és 2500 piquetero ellen indított büntetoeljárás
beszüntetését követelték. A III. Nemzeti Gyulés megtartását decemberre irányozták elo, de az nem jött létre, mivel a mozgalom két legnagyobb befolyással rendelkezo szervezete nem akarta egybehívni,
mialatt a munkanélküli igazgatásban való részvételrol tárgyaltak "vezetoik". Mint láthatjuk, megkezdodött a piquetero mozgalom totális leszerelése. A mind szélesebb köru szervezodés feltétlenül
szükséges igényét, egyelore úgy tunt, hogy a burzsoá erok (szakszervezetek, balosok, emberjogi szervezetek stb.) próbálták meg kielégíteni, és ezzel akarták megszelídíteni a mozgalmat. Alakítottak
egy Szegénység Elleni Nemzeti Frontot, amelynek elso dolga az volt, hogy passzivitásra hívja fel a proletárokat. December 14-17. között az Attac segítségével népszavazást tartottak. A témák a
munkanélküli segély, a "GYES", a nyugdíjasok megsegítése voltak. Felállítottak 17 000 szavazóhelyiséget, és 1 millió ember részvételére számítottak. Önmagáért beszélo magyarázatuk az volt, hogy aki
nem tudott (mert) az utak blokádjában részt venni, az helyette a szavazatát adja le. De a proletárok nem akartak reformista passzivitást, és a demokratikus eszközökre proletár választ adtak. A
szavazás alatt megkezdodtek és kiterjedtek az eroszakos tüntetések és fosztogatások. A különbözo burzsoá-reformista szervezetek, akik csak rohantak az események után, még egy utolsó próbálkozást
tettek a felkelés országos kiterjedése elott. Olyan javaslatokat kezdtek el népszerusíteni, melyek azt hirdették, hogy a megválasztott képviseloket bármikor vissza lehessen hívni, és hogy azok,
akik az utóbbi 30 évben kormányoztak, ne kerülhessenek megint kormánypozíciókba. Február 16-án megtartották a piqueterók III. Nemzeti Gyulését. A reggeli óráktól kezdve az egész országból érkezo
piqueterók a Plaza De Mayón találkoztak. Ezek elore elhatározták, hogy az éjszakát a téren töltik. Az elfoglalt gyárak munkásai "Zanón és Burkman munkáskontroll alatt" feliratú transzparensekkel
jelentek meg. Mintegy 2000 delegált érkezett, a gyulésen a szakszervezeti képviselok is jelen voltak. Délután elkezdodött a vita. A beszédek idejét 10 percre korlátozták azért, hogy a gyakorlati
problémák megvitatása helyett nehogy a szervezettebb politikai-reformista erok agitációs pódiumnak tartsák a gyulést. A vita akörül folyt, hogy a munkások hogyan tudnák a saját kezükbe venni a
sürgeto problémák megoldását: munka, egészségügy, oktatás, lakás stb. A gyuléseken hangsúlyozták a munkások különleges erejét. "Minden komoly kísérlet az aktuális kormány és az uralkodó rezsim
megdöntésére nem kerülheti ki a munkások szerepét, akik ma a fontos termelo központokat és alapellátó közegeket, mint telefon, áram, gáz és szállítás életben tartják." A vasúti munkások, akiknek
ezreit fenyegetik elbocsátásokkal, azt javasolták, hogy a blokádokat terjesszék ki a vasúti hálózatra is. A gyulésen egy blokád-akcióprogramról döntöttek: február 20-án egy cacerolazo lesz, amely
egy "népgyuléssel" lesz egybekötve, miközben a munkások az ország közepébol a Plaza de Mayóra vonulnak fel.

Követeléseik:
- szabadság a foglyoknak, a büntetoeljárások leállítása
- azok megdöntetése, akik halálos áldozatokat okoztak a felkelés során
- a külföldi adóságok kifizetését töröljék el
- bankok, a fo üzemek, a magán- és nyugdíjpénztárak államosítása
- a bankbefektetések azonnali visszaadása a kisbefektetoknek
- munkahelyek biztosítása, rövidebb munkaidot bércsökkentés nélkül
- a minimálbér és a munkanélküli segély a megfelelo életszínvonal szerinti megállapítása
- Le Duhaldéval és az IMF-el! Munkáskormányzatot!

Az argentínai események érdekes módon mutatják be, hogy milyen erot is képvisel napjainkban osztályunk. Mert mint láthatjuk, ezen a területen egy óriási ereju proletárfelkelés zajlott és zajlik
napjainkban is, ahol megmutatkozott a proletariátus lázadó-romboló és építo-szervezo ereje, ahol újfent a proletár harci ero, a proletár irányítás vált dominánssá. De nem maradtak el a hibák sem.
Helyzetelemzésünk, kritikánk felelotlen és felszínes lenne, ha a nyilvánvaló pozitívumok mellett nem vennénk észre a gyengeségeket, és a kapitalizmus, a burzsoázia még igencsak valóságos erejét. A
kapitalista válság jelei, mint ahogy már azt kifejtettük, egyre elmélyültebbek és nyilvánvalóbbak, de még muködik, profitál, és mindmáig hitelesnek tunik a proletároknak. Katonailag és
ideológiailag a helyzet ura. Mint már említettük, világszerte számtalan felkelés zajlott le a közelmúltban és zajlik napjainkban is. Ez a latin-amerikai térségre különösen jellemzo. Igen gyenge a
kapcsolat a regionális harcok között, teljesen elszigeteltek azok a kommunista, osztályharcos erok, amelyek ezeknek a harcoknak biztosítaná a folytonosságot, és elosegítené a tapasztalatok mind
teljesebb levonását. A burzsoázia még képes arra, hogy ezeket a csoportokat ledegradálja, megfélemlítse, perifériára szorítsa, egymásnak ugrassza vagy csak egész egyszeruen kiirtsa. Ez nem csak a
kommunista militánsokat érinti, hanem a kommunizmus programját is. Ebbol adódóan, a kapitalizmus feloldhatatlan ellentmondásaiból hirtelen, a "semmibol" létrejövo lázadások is már eroteljes
"hátrányból" indulnak. Hisz azokat a cselekedeteket, harci és szervezodési formákat, amiket a proletariátus már megélt és tapasztalati tényekként saját kommunista csoportjaiban elraktározta, azok
az elszigeteltség miatt nélkülöznie kell. Így a jelenleg lezajló felkelésekben úgy tunik, mintha újra kéne "tanulni" a harcot, újra kéne értékelni a már egyszer elkövetett hibákat. Ezért van az,
hogy az elfoglalt gyárakban a munkások nem lépnek tovább a termelés ellenorzésének sikerénél, és meghagyják és cserekereskedelem által teret hagynak a csereérték muködésének. Ezért van az, hogy a
jól megszervezett harci egységek újfent csak egyes burzsoák leváltását, államosításokat, és ezzel kapcsolatban "munkáskormányt" követelnek, ezáltal saját magukat rekesztik ki a kommunista harci
program következetes használatából. Mindez persze nem pusztán csak a naiv spontaneitás következménye. A burzsoázia, felismerve ezeket a hibákat, maga veszi kezébe az irányítást. Elsoként
megsemmisíti a kommunista irányzatot, vereséget mér rá, majd saját szervezodéseivel programot, harci formákat ad a proletariátusnak. Az ilyen szervezetekbol a burzsoáziának egész raktárkészlete
van. Különösen igaz ez Latin-Amerikára, jelen esetben Argentínára. Óriási befolyással rendelkeznek a szakszervezetek (pl. CGT, CTA), az anarcho-szindikalisták (pl. FORA), különbözo bolsevik
csoportosulások (pl. a trockista MAS, a sztálinista CCC), az emberjogi szervezetek stb. Mindez nem azt jelenti, hogy ezekben a szervezetekben nem proletárok harcolnának, akik a késobbiek során
valóban az osztály érdekeiért harcolnának, sot, mint azt a Plaza de Mayó Anyáinak példája mutatja, még maguk a szervezetek is változhatnak. Nincs kizárva, de erosek a kételyeink. Ok ténylegesen a
burzsoázia, az ellenforradalom eroi. Másrészt léteznek olyan szervezetek (pl. az anarchistának mondott, de inkább liberter OSL), akiknek nem kimondott céljuk a proletár mozgalom szétverése, és a
fent említett szervezetekkel szemben akarják, hogy a proletariátus az utcára vonuljon, eroszakos cselekedeteket hajtson végre, autonómiát érjen el stb. De sajátos demokratizmusukkal (a szabadság
demokratikus látszatának istenítése) és anti-centralizmusukkal (a szigorúan a kommunista program szerinti szervezodés megkérdojelezése) stb. óriási károkat okoznak a mozgalomnak. Nem cselekednénk
dialektikusan, ha a mozgalom gyengéi, és leginkább azoknak a felismerése nem hoznák létre a mozgalom fejlodését, megszervezodését, és végül a kapitalizmus összeomlásával a mozgalom, a kommunizmus
gyozelmét. Így hát ezeknél a szervezeteknél sokkal hihetobb a fejlodés lehetosége. De nem célunk ezeket a szervezeteket megreformálni, a változásnak másképp kell létrejönnie. Fel kell ismerniük a
kommunista program jelentoségét és az ellene harcoló burzsoá erok ideológiáját, és harcolniuk kell ellene. Teljesen új alapokon önálló harci eroket kell létrehozniuk, amelyek a kommunista program
gyakorlati alkalmazása és a "már meglévo" kommunista erokön gyakorolt pozitív kritika segítségével valóságosan fejlodo részesei lesznek az egész osztály harcának. Az "aktív militánsok", az
osztályharcos csoportok megszervezodése természetesen nem képviseli az egész osztályt, mint ahogy a kommunista csoportok nem jelentik a proletariátus osztályát, de részesei az osztálynak. Annak az
osztálynak, amely saját szervezodéseinek fejlodése által is képes mind eroteljesebben képviselni saját programját. A cél nem az, hogy mindenki egy szervezet alá centralizálódjon, nem egy kinevezett
központi bizottság centralizál, hanem a kommunista program. A Kommunista Világpárt azáltal fejlodik, hogy ezt a programot magántulajdon, állam, munka, egyszóval a demokratikus rend, a kapitalizmus
szétverésének programját a proletariátus létébol adódóan következetesen hajtja végre.