Prágai lecsó

bevétel

1982 őszén kimentem bulizni Prágába. Egy Amszterdamba disszidált barátomnak megírtam a címet és az időpontot, ő pedig feldobott levélben kilenc Black Star márkájú LSD bélyeget… A levélke rendben megérkezett Stando-hoz, egy sörös-Buddha alkatú autentikus prágai hippihez, akinél már négy napja laktam és akinek az apja fanatikus hüllőgyűjtő lévén, az egész lakás trópusi gyíkoktól és mérges kígyóktól hemzsegett. Innen indultunk el egyik este hárman, Stando, a helyi karlíni dolmen, Gerd, a kassai karatebajnok és én, a budapesti neohippi, a mindennapos esti baráti találkozóra az "U Zeleného Stromů" (a Zöld Fához címezett) sörözőbe.
Vidám kompánia fogadott minket itten. A cseh ifjúság színe-java sorakozott fel jöttünkre várakozva. A hosszú hajúak rendje vidáman csapkodta korsójával a kocsmaasztalokat. Prágában a hipsztereket szokatlan sérójuk miatt úgy hívta a népnyelv, hogy Maňicki, (ejtsd: Mányicski, Mancikák). Leültem az egyik asztal mellé, a pincér rögtön elém rakott egy korsó Velkopopovický Kozel (felső-popovicei kecskebak) márkájú sört. Ez a sörfajta egész Prágában népszerű, de a helyi erők szerint ebben a kocsmában mérik a legzamatosabb változatban. Hamar begyaláztam a féllitert és eszembe jutott a dzsekizsebemben lapuló lecsó. Hogyan és főleg kik között osszam el becsületesen?
A társaság eközben bőszen ordítozott, ékes szláv nyelven. Kolíkot ünnepelték, aki pár napja szabadult a börtönből, a lázításért rámért másfél éves büntetés alól. Egy nap kicsit jobban alátöltött becherovkával a napi sörnek és hangosan szidalmazta a "komenistákat" egy kocsmában. Másnap már benn csücsült a Bartolomejská utcai rendőrségi fogdában, hajszálpontosan ©vejk lebukásának menete szerint. Kolík hosszú szőke hajú, görbe orrú, ravaszkás arcú csajok kedvence volt. (kolík = ágacska) Az asztaltársaságban helyet foglalt egy szende lányka, Líba (Libuse beceneve) is. Őt szemelte ki Kolík, hogy enyhítsen börtönbeli sanyarúságán. Hamarosan el is tűntek a Zöldfa vendéglő WC-jében, én pedig eltűnődtem azon, hogy milyen jó kis moha ez a liba és hogy nekem is volt itt Prágában egy Líbám, meg hogy ilyen nevű nővel kevés magyar ember dicsekedhet. Aztán eszembe jutott, hogy ennek a hős ellenálló Kolík gyereknek más jutalom is járhatna ezen felül. Elkezdtem fejben számolni, a kilencet hárommal, néggyel osztani öt sör után, minden segítség nélkül. Kilencben a három háromszor, akkor a négy kb. két és félszer? Nem, kevesebbszer. Tehát mi hárman, Stando, Gerd és én két és felet nyomunk be, az hét és fél, marad a kilencből másfél, aztat eszi a Kolík. Okéka. Kezdjünk neki. Hidegvérrel leosztottam a lecsót és rövid nemzetközi - orosz, angol, német, cseh - nyelvű magyarázkodások után bevettük sörrel. Eközben felkerekedett a társaság egy tovább nyitva tartó kocsma felé. Beültünk a kerek presszóasztalok mellé, ugyanúgy korsó sört mértek a helyen, mint az előzőn, úgyhogy indokolatlannak tűnt a presszó-jelleg. NA ÉS AKKOR ELKEZDŐDÖTT.
Gerd védőn ölelgette a korsókat és a poharakat az asztalon, mert úgy érezte, hogy az asztallap vészesen megdől és minden a földre csúszik róla. Én azt láttam - valahogy érzékeltem? - hogy a hely megtelik vízzel és az emberek pontyokká változva, némán tátogva társalognak egymással. Ki innen! Bárhová, de ki ebbol az akváriumból! A bejárat eltűnt, a menekülés lehetetlen. Mi négyen - valamilyen közös sugallatnak engedelmeskedve - kitörtünk a helységből a járdára, a friss levegőre. Sötét este volt, a söröző elé keskeny utca kanyarodott egy erdővel benőtt meredek hegyoldal felől. Szolidan haza akartunk indulni Stando-hoz, aki két sarokkal odébb lakott, amikor egy túlvilági szörnyeteg, egy gigantoszaurusz, egy óriási narancssárga Tatra teherautó robogott át előttünk dudaüvöltéssel a szűk kis utcán.
Ekkor csapódott hozzánk ötödiknek a hátizsákos szakállas ember. Első ránézésre is szökött diliházi ápolt benyomását keltette. Élénken figyelni kezdte lecsóbarázdálta vonásaimat és vad mimikával hablatyolva tudatta a világgal megfigyeléseit. Azonnal közénk fogadtuk, mint "természetes" szövetségesünket. Mint később kiderült, a hátizsákjában öt kiló szuper minőségű, falun termesztett füvet szállított. Ezt a tevékenységet az akkori helyi komcsi hatóság több évi elszigeteléssel honorálta volna. Lehet, hogy a skizó szakállas minket akart felhasználni fedezetül, hogy célba juttassa szállítmányát? Vagy csak szimplán ráakadt ez a bomlott elme a mi amszterdami lecsó-kipárolgásunkra?

Prága bele

Elindultunk mélyen betépve a kis utcán, az erdős domboldal mellett. Szórakozottan felpillantottam az éjszakai égre, és három teliholdat láttam szabályos háromszög-alakzatban! Hö! Visszatornáztattam a szemem vízszintesbe, lelkem megnyúlt előre kilométerekre (kösz, Kafka ), szédelgek a keskeny utcán tovább, hát a Gerd átsétál egy kis bolt lehúzott redőnyén, vezet a szakállas skizó, na, sejtem is, hogy merre, egy hete jártam a szomszéd városrészben, ®iľkovban Tana-nál, aki közismert underground boszorka, érzem minden porcikámmal, hogy oda tartunk, elérkezünk a két városrészt elválasztó alagúthoz. Karlínból egy gyalogos-alagút vezet át ®iľkovba, sárga keramit- téglákkal kicsempézve kúszik felfelé a hegy gyomrában. Átlépünk a bejárat félkörén és az első kanyart elhagyva egy óriási bélben találjuk magunkat. Egy gyanús beavatási szertartás részesének kezdem érezni magam. A szakállas őrült üvöltözik, egy szembejövő szerencsétlen öregasszony félelmében a falhoz lapul a tébolyodott elol. A felkanyargó folyosó soha nem akar véget érni, úgy érzem, hogy millió éve menetelek ebben a kanárisárga emésztőrendszerben. Alig hiszem el, de egyszerre csak kinn vagyunk az emelkedő legvégén, a sötét utcán.

Tana

...eltűnt a rejtélyes szakállas, észrevétlenül, nyomtalanul. Felszívódott a csillagfényes prágai éjszakában. Ott állunk a sarkon, a négy tehetetlen, tanácstalan hosszú hajú vizionárius városi indián, furcsa módon csak én tudtam, hol lakik Tana, mostani állapotunkban az egyedüli reménysugár, a helyzet kulcsa. Elindulunk az utca közepén a lakás felé. A következő sarkon, pont egy lámpa alatt, rendőr autóst igazoltat. A látvány valószínűtlenül ikonszerű, mintha csak a szakállas pszichopata pöttyintette volna az orrunk elé, hogy eltérítsen a céltól. Nyolc földbegyökeredzett láb, négy fejben kilenc lecsó és kész a hajlam egy hasonlóan zaftos vízióra. Két háztömb kerülővel visszajutunk az utcába, hátranézek, a látomány elpárolgott. Megtaláltam a házat. A kapu nyitva, zöld olajfestékes kórházi lépcsőház, indulunk felfelé, ugyanaz a végtelenített alagút-effektus, nem akar vége szakadni.
A hatszázadik emeleten feltűnik Tana névtáblája, csengő, ajtót nyit a vállig érő hajú harmincas buksza, enyhe, nem kellemetlen boszorkánysziluettel (horgas orr, csúcsos áll), meglepődve, de barátságosan beinvitál. Egy homályos kis előszobán át belépünk a szobába. Az ablaknál a földön az ördöngős szakállas ül és hörögve gyúrja egy tepsiben a magával hozott nyers, kiszárítatlan füvet! Letelepszünk a szőnyegre. Kolík csontrészegen bólingat a sarokban, Gerd egy lehangolt gitárt kaparint a kezébe, és ellenpontozott antipentaton stílusban blues-t kezd játszani. A szomatikus szakállas ezt hallva még jobban becsavarodik, egy já-tékpisztolyt csattogtatva kíséri le az elvetemült dallamot. Én közben azt vízionálom, hogy a gáztűzhelyből, amiben a füvet szárítják, háromméteres lángcsóva csap ki, elvesztem az eszméletemet, az agyam vulkánszerűen felizzik, rakétaként áttöri a sztratoszférát, majd megnyugvást lelve kiárad a kozmoszba. Látom felülről Prágát, az enyémhez hasonló tölcsérek ágaznak ki belőle, és látom az éjszakában fénylő nagyobb városokat, Európát. Boszorkánytölcsér, ki a világűrbe. Törökülésben térek magamhoz, szemben velem Tana lángoktól borított sárkányfeje, hozzám beszél, nem értem, mit mond, de szép és félelmetes.
A lángcsóvák az arca közepéből indulnak ki, és a haj vonalát követik. Elém ülteti Stando-t, és valamiféle szimmetrikus párbeszédet akar kierőltetni kettőnk között, amit a belőle fakadó agresszivitás mértéke miatt nem bírok elviselni. Úgy érzem magam, mint egy dróton rángatott marionettbáb. Felállok, ezzel kiszakadva a helyzetből és maradék cseh tudásomat összeszedve lehelem:
-Hra! Hra! (játék). Kitámolygok a lakásból, le a lépcsőn az utcára, a levegőre.

labirintus

Egyedül találom magam, kint a néma éjben. Az idegen város labirintusa egybemosódik agyam belső útvesztőjével. Sétálok a káosz zúgó csendjében, a bal kezem szárnnyá változik, érzem, ahogy a hosszú evezőtoll súrlódik a járda kövén. Az utcának vége, két nagy , festett nyíl mutatja az irányt, jobbra vagy balra. Balra lefelé indulok el, mert arra sejtem az átjárót, mellettem félig kész betonépület, a tetején szögesdrót és fegyveres őrök árnyéka. Ezen már el sem csodálkozom. Visszaérek az alagút bejáratához, egy mentőautó száguld el előttem kéken villogva, mintegy figyelmeztetésképpen.
Az őrület halkan surranó léptekkel lopva közeleg, sok volt az a két és fél, ropogva kezd kettéhasadni a csillagos mennyezet. Fölöttem az utcai óra mutatói előre-hátra pörögnek, valamit tennem kell, nem hagyhatom ilyen egyszerűen elveszejtetni magam. Megvan! Betonpilléreket képezek a szétváló mindenség két ága közé‚ és erősen koncentrálva visszarántom egymáshoz őket. Az egység helyre állt, én viszont rettenetesen kimerültem. Végszóra fordultak be a sarkon megmentőim: Stando és Gerd. Kolíkot elhagyták valahol. A katarzis-sorozattól lefáradva köszöntöttem barátaimat és visszatértünk Stando lakására, Karlínba.

Barcs Miklós 1997